Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Kiss ]. László és a megkérdezetteknek csak hat százaléka volt azon az állásponton, hogy az előnyök és a hátrányok kiegyenlítik egymást.16 A bulvárlapok „Teuro"-nak („drága") keresztelték el a közös valutát, a lakosság pedig számos alkalommal annak a véleményének adott hangot, hogy a közös valuta bevezetése óta az árak emelkedtek, jóllehet ennek a hivatalos adatok ellentmondtak. 1999 és 2009 között az infláció 1,5 százalék volt, és így alatta maradt az Európai Központi Bank kétszázalékos célkitűzésének. A valóság és annak társadalompszichológiai tükröződése érthető volt, hiszen az első világháborút követő és a nemzetiszocialista hatalomátvételt elősegítő hiperinfláció traumája mélyen beivódott a német társadalom és a politikai elit tudatába. A márka feladásáról szóló vita még intenzívebbé vált, amikor kiderült, hogy a rendszer tagjai lesznek az úgynevezett „Club-Med" államai is. Ennek volt betudható az is, hogy az árstabilitás kérdése elhomályosította azt a tényt, hogy az euróövezetben - az olaszokat nem számítva - éveken át a német gazdaság is a gyengébben teljesítő országokhoz tartozott.17 Az 1990-es években a német politikában az EMU-ról szóló vitában lényegében két kritikus csoportosulás volt megfigyelhető. Az egyik tábor egyáltalán nem akart hallani a pénzügyi unióról, vagy annak elhalasztása mellett foglalt állást. Dietmar Spöri „euróellenes" kampányával sikertelen kísérletet tett arra, hogy a tartományi választásokon Baden-Württemberg miniszterelnöke legyen. A másik kritikus tábor - közöttük Hans Tietmayer, a Bundesbank akkori elnöke - a politikai unió megvalósítása mellett érvelt, annak elkerülése érdekében, hogy a nemzeti költségvetési politikák aláássák a pénzügyi stabilitást. A közvélemény megnyugtatása érdekében a német kormány erőteljesen hangsúlyozta, hogy az Európai Központi Bank a Bundesbankhoz hasonlóan független, s ezen csak a tagállamok egyhangú döntése alapján lehet változtatni. 1997- ben a maastrichti szerződéssel létrejött Stabilitási és Növekedési Paktumban szigorúbbá tették a fiskális feltételeket és a tagállamok szankcionálási lehetőségét. Ennek egyik következménye, az úgynevezett „no-bail-out" záradék beiktatása volt, amely a költség- vetési szükséghelyzetekben - a természeti katasztrófahelyzetektől eltekintve - kizárta a tagországok megsegítését, s ezt a német alkotmánybíróság is megerősítette. Ennek a klauzulának a funkciója az állami eladósodás esetében a szolidaritás elv korlátozása volt, annak elkerülésére, hogy a szükséghelyzetekben nyújtandó támogatás tudatában az államok letérjenek a stabilitási politika útjáról. A monetáris politika és a pénzügyi stabilitás kérdéseinek felértékelődését jelezte, hogy ha nem korábban, de Gerhard Schröder kancellársága alatt (1998-2005) a német politika pragmatikus vonásai megerősödtek, s ezzel - ha eltekintünk Joschka Fischer Humboldt Egyetemen mondott beszédétől - a nagy víziók korszaka véget ért. Az eurózóna 2010-ben kibontakozó és az egész unió létezését veszélyeztető válságában a német Európa-politika megváltozott hangjában és státustudatos magatartásában a német önkorlátozás kultúrájához szokott megfigyelők hajlamosak voltak egyfajta cezúrát látni, bár a változás a „folytonossági retorika folytonossága" ellenére már 42 Külügyi Szemle
