Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Gazdag Ferenc: Franciaország története 1919-1995.
Könyvekről klasszikus elvének, a sine ira et studio (harag és részrehajlás nélkül) betartásával. A humanizmus, a racionalizmus, az általános emberi, nemzeti és vallási jogok tiszteletben tartásának eszméivel, a tudományosság, a közérthetőség, illetve az olvasmányosság mindenkori szem előtt tartásával megírt kötetekből a közreműködő magyar történészek - akik a saját szakterületükön és témájukban eddig már sokat letettek az asztalra - sajátos világképe is kidomborodik. A 20. századi Franciaország története - a korábbi évszázadokkal ellentétben - cseppet sem mondható dicsőségesnek. Bár formailag Franciaország mindkét világháborúból a nyertesek oldalán került ki, a 19. századi nagyhatalmi pozícióját mégis szinte minden vonatkozásban elvesztette. A középhatalmi besorolás fájdalmas folyamata a 20. század második felében, a hidegháború időszakában vált teljessé: Franciaország mind a gyarmatbirodalmak felbomlását, mind az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió szuperhatalmi rivalizálását történelmi-politikai kudarcként élte meg. Függetlenül attól, hogy helyzete korántsem alakult rosszul, az előző időszaktól eltérő szerepbe és helyzetbe kerülő állam útkeresése számtalan ellentmondást hozott. A francia köz- gondolkodást uraló Exception frangaise-nek, vagyis a francia kivételesség-tudatnak a továbbélését azonban súlyos s korrigálhatatlannak tűnő veszteségek gátolták. Az ország pozíciójának megrendülése a legszembetűnőbben a második világháborút követően tűnt ki, hiszen: „Franciaországot nem hívták meg sem Jaltába (1945. február 4-11.), sem pedig az európai hadszíntéren véget ért harcok után rendezett potsdami konferenciára (július 17-augusztus 2.). Az európai rendezést illetően Párizsnak a nélküle kialakított álláspontokhoz kellett igazodnia. "4 A Jalta-komplexus ettől kezdve árnyékot vetett a francia politikára, amely mindettől függetlenül megőrizte kivételességének hangsúlyozását. A francia külön út kereteinek keresése és tartalmi feltöltése főként Charles de Gaulle elnöksége alatt (1958-1969) kapott hangsúlyt, de minden követője próbálta használni ennek eszközeit. Az V. Köztársaság első tábornok-elnöke mindvégig a grandeur szellemében folytatta külpolitikáját, legfőbb célként hazája világpolitikai nagyságának restaurálása lebegett a szeme előtt. Ennek legmarkánsabb megnyilvánulásai egyike a francia nukleáris erő kifejlesztésének gondolata, majd a későbbiekben annak gyakorlati megvalósulása. „Nem véletlen, hogy az 1963-as moszkvai atomcsendegyezményt a nagyhatalmak közül épp a nemzeti utat választó Franciaország és Kína nem írta alá. (...) Franciaország helyzetét az atlanti szövetségben De Gaulle alárendeltnek, mindennemű önálló cselekvésre alkalmatlannak és az általa vallott Franciaország-képhez méltatlannak tartotta. ...remélte, hogy az erkölcsi nagyság és a függetlenség restaurálásával Párizs visszaszerzi a világpolitikai egyenjogúságot... diplomáciája ezt tette az első helyre azzal a meggyőződéssel, hogy csak az állam érdeke lehet állandó, és innen nézve nincs állandó barátja és nincs állandó ellensége. "5 A fenti kettősségből adódik a köztudatban az országról kirajzolódó ellentmondásos kép, vagyis: a gall állam sokszor megpróbálkozott azzal, hogy tovább nyújtózkodjon, mint ahogy a takarója ért. A kialakult új, kétpólusú világrendben gyakorlatilag semmi 2011. nyár 199
