Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában A német Európa-politika változásai: az alkotmány szerződés traumája és a görög válság Ha rövid visszatekintésre vállalkozunk, úgy aligha kétséges, hogy a német Európa- politikában az alkotmányos szerződés kudarca mély nyomokat hagyott. Hollandiától és Franciaországtól eltérően a német esetben nem volt lehetőség arra, hogy a társadalom referendum formájában nyilvánítson véleményét. Ezt a szerepet a karlsruhei alkotmánybíróság döntése nyomán kibontakozó vita töltötte be, amely demokratikus és normatív aggodalmakat fogalmazott meg egy mind szorosabbá váló unió perspektívájával szemben. 2000 decemberében a nizzai kormányközi konferencián a Szövetségi Köztársaság Olaszországgal közös kezdeményezést indított el, annak érdekében, hogy a Nizza utáni időszakban az integráció nagy kérdéseit megvitassák. 2001 decemberében Németország volt a laekeni nyilatkozat és az alkotmányozó konvenció (2002-2003) fő kezdeményezőinek egyike. Az új évezred első éveiben Gerhard Schröder és Angela Merkel egymást követő koalíciós kormányai aktív szerepet játszottak az alkotmányos szerződés elképzeléseinek támogatásában és alakításában. Ám a 2005. évi francia és a holland referendumok kudarca, valamint az azt követő évek agóniája kijózanítóan hatott a német Európa-politikára. 2007 első felében a német elnökségnek sikerült ugyan kiutat találnia az alkotmányos válságból, és ezzel megnyílt az út a lisszaboni reformszerződés felé, ám a meghiúsult alkotmány traumája a nagy európai tervek jövőjét is elhomályosította, s erősítette, hogy Berlin a föderális Európa helyett a saját érdekei mentén, pragmatikusan alakítsa politikáját. 2009. január 1-jén, az euró tízéves évfordulóján, a közös valutát még egyértelmű sikertörténetként ünnepelték Németországban. A gazdasági és pénzügyi válság következményeinek a hatása alatt a német politikusok előszeretettel beszéltek arról, hogy az euró mind az infláció, mind az árfolyamok tekintetében milyen nagy stabilitást teremtett a közös valutaövezetben. Számos hírmagyarázó arról értekezett, hogy a közös fizetőeszköz nélkül visszatérnének az árfolyamkockázatok, a Deutschmark óhatatlanul felértékelődne, s ennek nem lebecsülhető negatív következményei lennének az export- vezérelt német gazdaság számára. Elég volt a szövetségi statisztikai hivatal adataira pillantani: 2009-ben a német export 43 százaléka az eurózónába és 63 százaléka az unióba irányult, s ez megfelelt a német GDP 14, illetve 21 százalékának.13 Ám míg a politikai vezetők cseppet sem sajnálták a márka megszűnését, a társadalom jelentős része kritikusabban ítélte meg a „gazdasági csoda" jelképévé vált márka feladását és az európai közös fizetőeszköz bevezetését. A 2001-től 2010 áprilisáig tartó közvélemény-kutatásban 45 százalékról 65 százalékra emelkedett azoknak a megkérdezetteknek a száma, akik az euróbán inkább a hátrányokat vélték megtalálni. 2010-ben a megkérdezetteknek mintegy 30 százaléka úgy gondolta, hogy az euró több előnnyel mint haszonnal jár, 2011. tavasz 41
