Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában a legnagyobb hasznot húzni, ha nem gördítenek akadályt az ellen, hogy a felemelkedő Szövetségi Köztársaságból erős gazdasági hatalom váljon. Ebben a tekintetben Franciaország a saját érdekében is vállalta a kockázatot, hogy politikáját a felemelkedő rajnai állammal kösse össze. Párizs francia (vezetésű) Európát kívánt a Szövetségi Köztársaság gazdasági és pénzügyi támogatásával, míg Bonn „európai Németországot" Franciaország politikai támogatásával. Az európai integráció Párizs szempontjából a történelmi folytonosság fenntartásának az eszköze volt a francia nemzetállam erőforrásainak megsokszorozása érdekében, míg az integráció Bonn számára a politikai diszkontinuitás jegyében a múlttal való szakítás és az „előre menekülés" eszközének bizonyult egy feltételezett, „nemzetállamok utáni" Európaperspektívájában. A nyugat-európai vezetők elfogadták, és az Egyesült Államok segítségével támogatták is, hogy egy másfajta, addig ismeretlen német dominancia jöjjön létre egy mind szorosabban összekapcsolódó Európában. Ennek a stratégiának a hozadéka kettős volt: egyfelől a német erőforrások bevonásával a gazdasági jólét egy korábban soha nem létező magas szintje valósult meg, másfelől szuverenitása megosztásával a Szövetségi Köztársaság ellenőrizhetővé vált, sőt Bonn kész volt arra is, hogy a saját ellenőrzésére szolgáló keretek legnagyobb nettó finanszírozója legyen. Bonn számára ugyanakkor Európa jelentette a visszatérést a hatalomhoz, pontosabban annak a modern felfogásához, amely többé nem katonai hatalmat, hanem az integrált és az integráció érdekében működtetett gazdasági és pénzügyi hatalmat, valamint a „világkereskedelmi állam", illetve a vezető „exportnemzet" teljesítőképességét jelentette. A nyugati hatalmak az „ellenőrzésért" cserébe hozzájárultak, hogy a Szövetségi Köztársaság visszanyerje hatalmát, és gazdasági és pénzügyi területen a „jóakaratú hegemón", pontosabban a „jóakaratú félhegemón" státusát is elnyerje.8 A Szövetségi Köztársaság a „jóakaratú hegemón" klasszikus szerepét betöltő Egyesült Államokkal szemben hatalmát és vezetőképességét történelmileg nem a maga erejének, hanem az egykori ellenségeitől származó politikai döntéseknek köszönhette. Németország gazdasági hatalma és vezetőképessége továbbá azért vált lehetségessé, mert az európai és a globális gazdaságba ágyazódott, s mint ilyen „beágyazódott hegemón" (embedded hegemon) a hatalom forrásaihoz az intézményekben, az intézmények által és az intézmények fejlesztésének az útján jutott.9 A Szövetségi Köztársaság ezért volt mindig az integrációs folyamat centrumában, és ezért járt élen az intézmények fejlesztésében, így vált ugyanis képessé arra, hogy gazdasági és pénzügyi dominanciáját az intézmények közvetítésében „puhítsa fel", s hatalmát és befolyását ilyen módon tegye elfogadhatóvá. Ezzel szemben az olyan „liberális hegemón", mint a második világháborút követően az Egyesült Államok, saját erejéből maga hozott létre intézményeket, és az általa rendelkezésre bocsátott kollektív javak segítségével - így a nemzetközi biztonság és nemzetközi normák útján - egy működőképes nemzetközi rendet. Ettől eltérően a Szövetségi Köztársaság „félhegemónként" gyengébb állam volt, és inkább kész volt alárendelni magát 2011. tavasz 37
