Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - NEMZETKÖZI ELMÉLET - Sárváry Katalin: A fel nem fedezett Bibó: Bibó István mint a nemzetközi kapcsolatok tudományág magyarországi megalapítója
A fel nem fedezett Bibó felsorakozzék. A kontinentális Európa legtöbb országában ugyanis a középkori alkotmányosság nagy kísérletei végül is elakadtak, elsősorban elakadtak a legnagyobb alkotmányossági kísérletnek, a 15. századi zsinati mozgalomnak a kísérletei oly módon, hogy a helyébe [a] teljesen abszolutisztikus pápaság lépett. Ennek a visszahatása választotta le a kontinentális Európáról a protestantizmust fölvevő Eszak-Európát."42 Az eltérő irányú fejlődésnek a hátterében az egyházszakadás áll, ami a katolikus egyház irányítása alatt álló egységes Európa végét, nemzetállami keretekre történő szétesését jelenti, amelynek során a világi hatalmak az egyházi hatalom fölé kerekednek. Ebben a szétesési folyamatban jelenik meg a modern kori Európában a szuverenitás, a szuverén állam gondolata. Legitimitás elmélete43 A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó harmadik, nagyobb lélegzetű művében Bibó az európai társadalomfejlődés újkori fordulatait elemzi, az alkotmányos hagyomány tükrében. Bibó itt a legitimitás megváltozásának a kortársak által fel nem ismert voltára hívja fel a figyelmet. Végső soron e változás jelentőségének fel nem ismerése az, ami miatt a két világháború lefolytatása visszalépést jelent az európai diplomácia tudatos gyakorlatához képest. Legitimitás alatt „a hatalomnak, a hatalomgyakorlásnak, a jogrendnek a közmeggyőződés által elfogadott rendező elvekhez való »igazodás[á]t«, azoknak való »megfelelésit]« értjük".44 „Ilyen alapvető rendező elvek az Isten kegyelméből való jogok vagy a népszuverenitás elvei";45 a nemzetközi közösségen belül a szuverenitás, a területi sérthetetlenség és függetlenség, valamint a népek önrendelkezési joga.46 A kérdés azonban nemcsak az, hogy milyen az alapvető rendező elveknek az egymáshoz való viszonya, hanem az is, hogy milyen a politikához, a joghoz és a társadalomhoz való viszonyuk. „Ezek a rendező elvek [ugyanis] maguk nem jogszabályok, de nem is puszta jámbor óhajok vagy erkölcsi maximák, hanem a társadalomszervezés érvényesülő szabályait viszonylatait és tényeit igazoló vagy esetleg bíráló közmeggyőződés megfogalmazásai s egyben a társadalomszervezés beépült regulátorai: a velük való megegyezés adja a szóban lévő jogrend igazolását, legitimitását. Egyszerre jelentenek ezek normatív követelményt, ezt elfogadó általános közmeggyőződést, a közmeggyőződés alapján az esetek tekintélyes részében ténylegesen létező szociológiai tényt, és ugyanakkor ezeknek az elveknek a konkretizálásán keresztül egy sor létező, kialakulóban lévő és a jövőre nézve kívánatosnak ítélt jogszabály és jogállapot igazolását, követelését és kritikáját."47 2011. nyár 145
