Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Kiss ]. László az időszakban a „normalitás" és „normalizálódás" fogalmainak és diskurzusainak is megvolt a saját történelmük. A „német anomália" a Szövetségi Köztársaság kialakulásával együtt járó azon különleges feltételeket jelenti, amelyek hosszú időre meghatározták - és számos vonatkozásban ma is meghatározzák - a bel- és külpolitika, valamint az Európa-politika természetét és működését. A „német anomália" meghatározó eleme az a tény, hogy a Szövetségi Köztársaság szoros szimbiózisban fejlődött az európai integrációval, és minden más tagállamtól eltérően a leginkább európai Európa-politika képviselőjévé válhatott. A „legjobb európainak lenni", a „normatív európaiság" mélyen beépült a második világháború utáni német politikai kultúrába. Ezt tükrözte a német politikai elitet és társadalmat is magában foglaló „megengedő konszenzus", amely az integráció teljes és fenntartás nélküli támogatásával volt egyenlő. Ennek a konszenzusnak az is a része volt, hogy a szociális partnerséget és hatékonyságot, valamint az exportvezéreit gazdasági növekedést egyesítő német kapitalizmus modellje összeegyeztethető volt az európai integrációval. Ebben a folyamatban a német érdekek közvetlenül európai érdekek voltak, ahogy az 1980-as években Genscher egykori külügyminiszter látszólagos paradoxonként, ám valódi kétértelműségként ennek kifejezést is adott: „külpolitikánk minél nemzetibb, annál európaibb."2 Más szavakkal ez azt is magában foglalta, hogy ami Európának jó, jó a Szövetségi Köztársaságnak is, és vice versa. Európa a Szövetségi Köztársaság számára nem csupán cél, hanem eszköz is volt arra, hogy megszabaduljon kompromittált nemzeti érdekeitől és múltjától, és ilyen módon megosztott államként, tehát nemzetállam nélkül csatlakozzon az európai egyesülés folyamatához. A kompromittálódott nemzeti érdek és a hiányzó nemzet helyére az „európai póthaza", a kozmopolita „kereskedelmi állam", a nemzet nélküli államrezon, valamint a „posztnacionális állam" koncepciója lépett. Ez utóbbi a szükségből erényt kovácsolva azt sugallta, hogy a nemzeti egység (nemzetállam) nélküli bonni köztársaság az európai tagállamok közül „elsőként" az európai „föderális állam" felé vezető úton a „nemzetállam utáni" fejlődési szakaszba lépett. A nemzeti érdek fogalmát az „alkotmánypatriotizmus" meglehetősen homályos fogalma váltotta fel, amely a német társadalomnak a demokratikus intézményekkel való nagyfokú azonosulását volt hivatva jelölni. A „nemzet" sikeres helyettesítése oda vezetett, hogy 1985- ben Alfred Grosser, a német történelem nagy ismerője joggal állapíthatta meg, hogy az NSZK az EK egyetlen olyan tagállama, amely sem nem nemzet, sem nem szuverén tagállam, csupán egy nemzet része, amelynek még fennálló egysége a négy nagyhatalom kezében van.3 Ha idővel elhalványult, mégis arra is fontos rámutatni, hogy az európai integráció a német kérdés megoldására adott válasz és egyúttal a németek választása volt: nem csupán integráció, hanem önintegráció is. Európa a német politika normatív keretévé vált, mivel a Bonn törekvéseinek megfogalmazását és nemzetközi elfogadását az európai 34 Külügyi Szemle
