Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - FRANCIAORSZÁG ÉS A FRANCIA-MAGYAR KAPCSOLATOK - M. Szebeni Géza: Keresztény-szociális elemek Charles de Gaulle társadalmi víziójában
M. Szebeni Géza néven adott hangot kereszténydemokrata-keresztényszociális társadalmi programjának. A francia keresztény demokrácia hagyományait igen jól ismerő Charles de Gaulle-t a társadalmi kérdések iránti érdeklődése természetszerűleg vitte a harmincas években a francia kereszténydemokrata, illetve perszonalista kisműhelyek felé, melyek elsősorban a kor válságaira kerestek választ. Az ekkor már alezredes Charles de Gaulle sűrűn látogatta (civilben) a Marc Sangnier nevével fémjelezett „Jeune République" összejöveteleit. A századelőn Sangnier által alapított, keresztény humánus értékek hirdetőjeként létrejött, majd később X. Piusz pápa által feloszlatott „Sillon" utódszervezete, a „Jeune République" a francia kereszténydemokrácia balszárnyát képviselte, és a L'Aube című, erősen kereszténydemokrata irányultságú folyóirattal együtt biztosított találkozó- pontot a Demokrata Néppárt és a CFTC (Keresztény Dolgozók Francia Szövetsége) szimpatizánsainak. Úgy tűnik azonban, hogy még e kapcsolatainál is fontosabb hatást gyakorolt Charles de Gaulle formálódó társadalmi víziójára a perszonalista „L'Ordre nouveau", melynek találkozóin a harmincas évek közepén rendszeresen részt vett. Ez a szellemi kisműhely az Esprit folyóirat körül szerveződött perszonalista értelmiségi csoporthoz hasonlóan, a harmincas évek civilizációs válságából kiutat keresve fogalmazta meg etikai és társadalmi programját. Ennek középpontjában a személyiség tisztelete állt, leszögezve, hogy egy tett csak akkor helyes, amikor tiszteletben tartja az emberi személyiséget, és hozzájárul annak kibontakozásához. A perszonalisták elvetették a liberális kapitalizmust és annak két radikális kritikáját, a marxizmust és a fasizmust. Céljuk egy olyan, harmadik utat jelentő „új rend" életre hívása volt, amelyik az individualizmuson és a kollektivizmuson túllépve egy „föderalista" szerveződést teremt, amelyet a társadalmi kapcsolatok „perszonális és közösségi" formája jellemez, valamint az államot és intézményeit a „személyiség" és az ember szolgálatába állítja. De Gaulle társadalmi doktrínájának leglényegesebb elemeit már végiggondolta, amikor az 1940-es francia összeomlást követően, az ismert körülmények között Londonba távozott. Tudomásul vette, hogy mindazok, akik a nemzet vezetésére voltak hivatottak - a miniszterek, politikai vezetők, a nagyipar tenorjai, a képviselők -, megalkudtak a vereséggel, és nem voltak hajlandók követni őt a nemzeti ellenállás útján. Úgy látta, hogy a notabilitásoknak ez az egész osztálya csődöt mondott az ország életének legkritikusabb pillanataiban, és a háború folyamán nem egy esetben adott hangot annak a véleményének, hogy Franciaországot „vezető elitje és a privilegizáltak tömege elárulta". Ez az árulás csak megerősítette abban a hitében, hogy a háború után lényegében forradalmi változásokat kell véghezvinni az országban, s ennek a forradalomnak fel kell ölelnie a gazdasági és a szociális kérdések minden szegmensét a „társulás" és a „részvétel" által. Ezen túlmenően azért is kereste a liberális kapitalizmus meghaladásának lehetőségeit, mert az előbbit tartotta a felelősnek a háborúhoz vezető, végletekig hajtott nacionalizmusokért és a nemzeteket meggyengítő osztály harcért. A „társulás", majd a „részvétel" megvalósítása révén remélte kibékíthetőnek a tőkét és a munkát. 80 Külügyi Szemle
