Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Marján Attila: Krízis előtt - krízis után. Quo vadis, Európa?
Marján Attila rugalmas integráció azonban tovább növelné az unió bonyolultságát, és kezelhetetlenné tenné az integráció dinamikáját. A hálózat Európa a leghígabb, legkevésbé kohezív integrációs modell, egy igazán távoli jövőben alkalmazható megoldás, amikor az európai integráció határai már a földrajzi értelemben vett Európán is túlnyúlnak. Ebben a rendszerben „Brüsszel" koordinatív és alapszabályokat lefektető központ lenne, amely köré számos alregionális együttműködés csoportosulna. Az integráció krédója a szabadpiaci minimum lenne, de egyes tagok, tagcsoportok ennél sokkal messzebbre is mehetnének a harmonizációban és a koordinációban. Ebben a modellben akár még egy avantgárd központi élcsapat is helyet kaphatna. Ebben az esetben a szavazati rendszer a legfontosabb alapkérdéseket kivéve diszkrimi- nálna a belső magcsoport tagjai javára. A bővítések már nemcsak rendkívül hosszú átmenetekkel, hanem az új tagok egyes politikákból való örökös kizárásával valósulnának meg, vagyis intézményesülne az „örökös másodosztályú tagság" intézménye. A politikai unió létrejötte valószínűleg csak idő kérdése, a jelenlegi hermafrodita állapot nem lesz sokáig fenntartható. A kibontakozó világválság számos kérdés alapos átgondolására kényszeríti az európai döntéshozókat. Ilyen lehet az integráció szorosabbra fűzése is. A szorosabb integráció pedig magával hozza a jelenlegi monolitikus integrációs modell végét. Európa érdekét az szolgálná a leginkább, ha egy kétsebessé- ges, de mindenki számára nyitott uniós modell jönne létre, amely képes lenne garantálni az egyensúlyt a rendkívül gyorsan kibővült és heterogénné vált uniót cibáló erők között. Lehetővé tenné egy döntésképes, egy hangon beszélő, markáns európai politikai integráció létrejöttét, de lehetőséget adna a lassabban haladóknak az erőgyűjtésre vagy éppen a szelektív részvételre, vagy ha úgy tetszik, a szelektív tagságra. És mindezt úgy, hogy a rendszer nem válik iránytalanná, áttekinthetetlenné. Bármilyen modell irányába is mozdul majd el az Európai Unió, be kell látnia, hogy hosszú távon, a globális fejleményekre adandó megfelelő válasz a bővülés, másrészt ehhez jól átgondolt és megfelelően rugalmas hosszú távú stratégiával kell rendelkeznie. Európa nem működhet a polgárok ellenében vagy a megkerülésükkel, elcsábításuk azonban nem könnyű. Ma már nem izgalmas, hogy a német-francia kiegyezés után az EU területén a háború elképzelhetetlen, a hatsávos autópályákon lassítani sem kell az országhatárokon, és szinte akadály nélkül tanulhatunk, vállalkozhatunk, dolgozhatunk Európa-szerte. De a jóléti állam folyamatos fejlődéséhez szokott nyugati társadalmakban a mostani gazdasági válság és bizonytalanság hatására megerősödhet az igény az európai összezárásra. Nem kizárt, hogy a válság, illetve a nyilvánvalóan páneurópai választ kívánó kihívások (klímaváltozás, energiabiztonság stb.) és annak mélyreható társadalmi hatásai megerősítik az unió imidzsét a polgárok szemében, ami valójában elengedhetetlen az előrelépéshez. A krízis lehetőséget ad arra (ha úgy tetszik, rákény- szerít arra), hogy a tagországok politikai elitje átgondolja az EU funkciójával, működésével és víziójával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket. 24 Külügyi Szemle
