Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - INTEGRÁCIÓELMÉLET - Csehó Júlianna: A európai integrációs politikák kialakításának módszerei és az Európai Unió gazdasági kormányzata
Csehó Julianna és kormányfői tűztek ki az unió elé. Azaz az a célkitűzés, hogy el szeretnék érni, hogy az Európai Unió 2010-re váljon a világ legversenyképesebb, legdinamikusabban fejlődő tudásalapú gazdaságává. Az Európai Unió döntéshozói ezeket a „leg"-eket, de főleg a 2010-es dátumot így utólag már biztosan - főleg a stratégia eredményességét számba véve - kitörölnék az eredeti célkitűzés meghatározásából. Viszont valójában az Európai Unió versenyképességének növelése, tudásalapú gazdasággá válása, a globális piacokon való pozíciójának megőrzése, sikeres szereplése még mindig olyan célkitűzések, amelyek a Lisszaboni stratégia relevanciáját, 2010 utáni fennmaradását - még ha más néven is, Európa 2020 stratégia elnevezéssel - továbbra is indokolttá teszi. 2000-ben az Európai Tanács a Lisszaboni stratégia megvalósításához az úgynevezett nyílt koordinációs módszert (open method of coordination, OMC) rendelte, amely részben új, de részben már használt koordinációs módszer volt (korábban a foglalkoztatáspolitika területén kezdték el használni). Mint ahogy arról korábban már szó volt, a fent bemutatott öt kormányzati módszer közül a nyílt koordinációs módszer a politikai koordináció egyik legfontosabb megnyilvánulása lett az Európai Unióban. 2000-ben a nyílt koordinációs módszer fő funkciójaként azt határozták meg,21 hogy segítségével megismerhetők legyenek és ezt követően más tagállamokban is elterjedhessenek a valahol, valamelyik tagállamban már kialakult, jól bevált politikai megoldások („best practices"). A cél az volt, hogy a nyílt koordinációs módszer segítségével, a stratégia céljainak megvalósítása érdekében, a tagállamokban az érintett politikák konvergáljanak, kezdjenek egyre jobban hasonlítani egymáshoz. A definíció szerint a Lisszaboni stratégiához rendelt nyílt koordinációs módszer négy fő eleme a következő: • iránymutatások rögzítése az unió számára, illetve - az iránymutatásokhoz szorosan kapcsolódva - az elérendő rövid, közép- és hosszú távú célokból álló „menetrendek" kialakítása; • mutatószámok kialakítása, teljesítmények mérése, összehasonlítása a legjobb gyakorlatok összehasonlítása, megtalálása érdekében; • az iránymutatások leképzése a nemzeti, helyi politikák szintjére pontosabb, közelebbi célok, intézkedések meghatározásával, figyelembe véve a nemzeti, regionális különbözőségeket; • végül monitoring, értékelés, közös felülvizsgálat, amelynek célja a kölcsönös, egymástól való tanulás. A Lisszaboni stratégia olyan területeken fogalmazott meg célokat, mint az oktatás, a kutatás, az innovációs politika, az információs társadalom, a vállalkozásfejlesztés, a munkaerőpiac vagy éppen a jóléti rendszer. Ezekre a politikákra az a jellemző, hogy egyrészt tagállamonként nagyon eltérő módon vannak szabályozva, másrészt a tagállamok számára politikailag nagyon érzékeny területeknek számítanak. Emiatt nagyon kicsi az esélye annak, hogy a tagállamok ezeken a területeken hajlandók lennének lemondani nemzeti szuverenitásukról és készek volnának ezeket a területeket közösségi 170 Külügyi Szemle