Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - KELETI PARTNERSÉG - Romsics Gergely - Végh Zsuzsanna: Támogatókkal, koalíció nélkül? A keleti Partnerség támogatói és a kezdeményezés jövője
Romsics Gergely-Végh Zsuzsanna hatására hivatkozva szokás magát az álláspontot is lényegi elemeit tekintve stabilként értékelni. A német politikai preferenciák forrásai között első helyen szokás kiemelni az ideációs tényezők és gazdasági érdekek által egyaránt motivált szilárd elkötelezettséget a keleti partnerországok mély integrációja mellett. A német gazdaság számára a posztszovjet térség nem kiemelkedően fontos, de a közvéleményben és a döntéshozókban is jelentősebbként él, mint valójában - emellett pedig valóban Németország által kiaknázható, a jövőben várhatóan bővülő piacokat jelent, amelyeken a németeknek presztízsükből és regionális know-how-jukból következően versenyelőnyük van más fejlett exportgazdaságokkal szemben.22 A keleti partnerek ezzel együtt nem olyan fontosak, hogy a tágabb európai politika két pillérjét, az európai (francia, brit) partnerségeket és különösen az orosz „különleges kapcsolatot" megérje miattuk kockára tenni.23 Emiatt Berlin következetesen nem tagsági perspektívát szorgalmaz a régió országai számára (hivatalosan: „nem zárja ki a tagsági perspektíva esetleges megnyílását a távolabbi jövőben"), ellenzi az erőteljesebb demokratizációs fellépést szorgalmazó lengyel kezdeményezések teljes körű megvalósítását, és kevésbé konfliktusos, de még érdemi együttműködési formákat keres a posztszovjet államokkal. Ez a középutas, de elkötelezett irány mindenekelőtt a mélyebb szabadkereskedelmi megállapodásokat, az európai szakpolitikákba való nem intézményi bekapcsolódást, illetve a különböző tagállamokat és külső partnereket ösz- szefogó regionális-multilaterális együttműködéseket jelenti. A német külkapcsolati gondolkodásban egyetlen másik regionális irány verseng a keleti szomszédsággal, jelentős hasonlósága következtében - a Nyugat-Balkán. Bár sokáig megkérdőjelezhetetlennek tűnt a keleti irány primátusa, a Duna-stratégia német felkarolásával, de facto kidolgozásával bizonytalanná vált, hogy Berlin mennyiben igyekszik átcsoportosítani politikai-gazdasági erőforrásait a keleti térségből a Nyugat- Balkán felé. Bár ez még ma sem látható, kétségtelenül számolni kell a német figyelem megosztottságával. Végezetül figyelembe kell venni Berlin unión belüli hegemonikus ambícióit. A német Európa-politika legújabb szakaszát egyértelműen jellemzi mindenekelőtt a gazdasági kormányzással összefüggő politikai tervezőmunka irányításának igénye. Ez egyrészt azzal a következménnyel jár, hogy a keleti szomszédság jelentősége hátrébb sorolódott a német prioritások listáján, és elsődleges szemponttá lépett elő, hogy a belső folyamatok érdekei semmiképpen ne sérüljenek - például a kifelé történő túlzott nyitás révén, amely egyszerre idegeníthet el államokat, és vonhat el (elsősorban bürokratikus) erőforrásokat egyéb területekről. Másfelől az is következménye, hogy Berlin - mivel diktálni kíván a számára legfontosabb kérdésekben - kétszeresen ügyel arra, hogy ne tűnhessen nem összeurópai érdeket megtestesítő kérdésekben részrehajlónak. Márpedig a Keleti Partnerség - függetlenül valódi jelentőségétől - ma az európai gondolkodás rendjében nem számít ilyen kérdésnek. Helye - ahogy azt a német diplomaták is tudják - az olyan csoportérdekek között 116 Külügyi Szemle
