Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 4. szám - NEMZETKÖZI JOG - Valki László: Válaszolhatott volna másként Hága? A Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye Koszovó függetlenségéről
Valki László jogilag megállapíthatatlan. Az azonban valószínűsíthető, hogy a BT, illetve a G8 tagjai hosszabb távon az önálló Koszovó megteremtésére gondoltak. A dokumentum ugyanis egy olyan „átmeneti demokratikus és autonóm önkormányzat" megteremtését írta elő, amelynek hatáskörét aztán a „végső fázisban" át kell ruháznia a „politikai rendezés" keretében létrehozandó intézményekre. Ami Koszovó végleges státusát illeti, a határozat a rambouillet-i „megállapodásra"27 utalt. Ezt - a békés rendezés feltételeit tartalmazó - dokumentumot a nyugati szövetségesek terjesztették a szerbek és a koszovóiak elé. A dokumentumhoz azonban az amerikaiak az utolsó pillanatban egy függeléket csatoltak, amely feltételül szabta volna, hogy Jugoszlávia egész területét a NATO szállja meg. Belgrád ezt természetesen elutasította, így a „megállapodást" csak a koszovói delegáció írta alá, ami persze kevés volt a megállapodás hatályba lépéséhez. Mindazonáltal a dokumentum főszövege értelmében három év múlva nemzetközi konferenciát kellene tartani a térségről, amelyen a résztvevők - egyebek között a „nép akarata" alapján - meghatároznák a koszovói helyzet „végleges rendezésének" módját. A nép akaratát nyilván egy népszavazás tükrözte volna, amelynek kimenetele senki előtt sem lehetett kétséges. Az 1244-es határozat értelmében egy idő múlva újabb döntést kellene hozni a független koszovói állam megteremtéséről, de hogy közelebbről kinek, azt a BT nem mondta meg, és a végleges státusról szóló döntés meghozatalának jogát sem tartotta fenn magának. Ezeket a tényeket egyébként tanácsadó véleményében érdekes módon maga a bíróság is elismerte, bár nem vont le belőlük messzemenő következtetéseket.28 A bíróság mindenesetre, mint láttuk, néhány érdemi állásfoglalást is beleírt a véleményébe, nyilván azért, hogy utána nyugodtan kijelenthesse azt, hogy a függetlenségi nyilatkozat nem volt ellentétes a nemzetközi joggal. A későbbi fejlemények ismeretében sokan tették fel azt a kérdést, hogy a nyugati hatalmak a 73 napos bombázás, majd Milosevic meghátrálása után miért nem rendezték véglegesen Koszovó státusát, más szóval, miért nem nyilvánították azt azonnal önállónak. Miért teremtettek olyan helyzetet, amelynek ellentmondásos jellege csak újabb, megoldhatatlan konfliktusok forrásává válhatott? A válasz alighanem abban keresendő, hogy ezúttal Oroszország részvételével kívánták a helyzetet rendezni. Moszkva pedig nem volt kifejezetten könnyű partner, hiszen a Szovjetunió felbomlása után az orosz külpolitikát a nacionalisták és a „nyugatosok" harca, a nagyhatalmi státus visszaszerzésére való törekvés és a NATO-val kapcsolatban kialakult fenyegetettségi érzések jellemezték. Jelcin 1995-ben élesen elítélte a boszniai háborúnak véget vető fegyveres NATO-be- avatkozást, és különös aggodalommal tekintett az Egyesült Államok növekvő európai aktivitására. A koszovói válság 1997-es kiújulásának idejére Moszkva együttműködési készsége minimális szintre csökkent. Ez különösen abban jelent meg, hogy Moszkva a BT-ben - egyébként Kínával együtt - vétót helyezett kilátásba arra az esetre, ha a NATO a fegyveres erőszak alkalmazását próbálná meg jóváhagyatni a testülettel. A Nyugat ekkor Oroszország részvétele nélkül kísérelte meg térdre kényszeríteni Milosevicet. 56 Külügyi Szemle
