Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 4. szám - NEMZETKÖZI JOG - Valki László: Válaszolhatott volna másként Hága? A Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye Koszovó függetlenségéről
Valki László felerősödtek. Ekkor már attól tartottak, hogy Oroszország megpróbálja majd magához csatolni Ukrajna vagy a Baltikum oroszok lakta területeit, és Belgrád is ugyanezt teszi a horvátországi és boszniai szerb településekkel. Éppen ezért Nyugaton a kezdetben szívesebben látták volna a két föderáció egyben maradását, majd amikor kiderült, hogy ez lehetetlen, felbomlásukat minden eszközzel igyekeztek békés mederben tartani. Úgy vélték, hogy e cél elérésének leghatékonyabb eszköze az úti possidetis elvének betartatása. Az utóbbiban már az egész nemzetközi közösség egyetértett. Amíg a Szovjetunió esetében még csak informális diplomáciai lépéseket tehettek, addig Jugoszlávia esetében már formálisan és nemzetközi jogilag is értelmezhető módon rögzítették álláspontjukat. Az Európai Közösség már 1991 augusztusában kijelentette, hogy „sohasem ismeri el azokat a [belső] határváltozásokat, amelyek nem békés úton és nem megegyezés alapján jöttek létre", és végig ehhez is tartotta magát.21 Egy hónappal később a Biztonsági Tanács szintén egyetértését fejezte ki az elvvel,22 majd az EK jogi tanácsadó testületé, a Badinter-bizottság állapította meg, hogy a függetlenné váló tagköztársaságoknak az úti possidetis elvét éppúgy tiszteletben kell tartaniuk a külső (tehát a köztük és harmadik országok között fennálló), mint a belső határokat, amelyek így nemzetközi határokká válnak.23 A bizottság persze nem tett mást, mint hogy néhány hónappal az Európai Közösségben és az ENSZ Biztonsági Tanácsában meghozott politikai döntések után olyan jogi állásfoglalást dolgozott ki, amely megegyezett az előbbiek tartalmával. Ismét tanúi lehettünk tehát annak a jelenségnek, hogy a politikai szféra előbb dönt, és ezt követően fordul - már csak indokolásért - a jogászokhoz. Mindenesetre a bizottság által megfogalmazott precedensértékű állásfoglalások végképp megalapozták e szokásjogi norma általános, valamennyi kontinensre kiterjedő érvényességét. Szerbia nem járt kifejezetten jól ezzel a megoldással. Egy memorandumban ki is fejtette, hogy az úti possidetis elvét Jugoszláviában nem lehet alkalmazni, mivel a köztársaságok közötti határokat annak idején az etnikai hovatartozásra tekintet nélkül, politikai célokat követve vonták meg. A szerb kormány szerint a föderáción belüli határok végleges rögzítése sértené a népek önrendelkezési jogát.24 Erre hivatkozva Belgrád formálisan is feltette a kérdést a Badinter-bizottságnak: van-e önrendelkezési joguk a Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában élő szerbeknek? Szabadon dönthetnek-e arról, hogy Szerbiához csatlakoznak? A válasz elutasító volt. A bizottság jellemző módon úgy fogalmazott, hogy „a mai nemzetközi jogból" nem lehet ugyan pontosan következtetni ennek a jognak a tartalmára nézve, az azonban bizonyos, hogy gyakorlása „nem járhat határmódosítással".25 Nem vizsgálhatjuk most azt a kérdést, hogy mi történt volna akkor, ha az említett testületek - illetve a mögöttük álló hatalmak - valamivel rugalmasabb álláspontot foglaltak volna el. Elégedjünk itt most meg annak a rögzítésével, hogy a nemzetközi közösség a kilencvenes évek elején görcsösen ragaszkodott az önrendelkezési jog ennyire szűk és szigorú értelmezéséhez. Ettől egyes nyugati hatalmak csak 2008-ban, a független Koszovói Köztársaság megalakulásakor tekintettek el. 54 Külügyi Szemle
