Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 4. szám - NEMZETKÖZI JOG - Valki László: Válaszolhatott volna másként Hága? A Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye Koszovó függetlenségéről
Válaszolhatott volna másként Hága? kormányzást. Később, hosszú fegyveres küzdelmek után, az ENSZ közreműködésével alakult ki egyetértés például Eritrea Etiópiától, Kelet-Timomak pedig Indonéziától való elszakadása ügyében. A nemzetközi közösség reakcióiból azonban nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni az egyoldalú kiválás jogszerűségére nézve. Egy általános nemzetközi szokásjogi norma, az úti possidetis19 elvének kialakulása azonban jelentős mértékben korlátozta a kiválás lehetőségét. Először az 1920-as években, néhány dél-amerikai állam határvitájában mondta ki több nemzetközi bírósági ítélet, hogy az egykori gyarmatokat egymástól elválasztó határokat a függetlenség megteremtése után sem szabad megváltoztatni. Később, 1986-ban két afrikai állam határvitájában a hágai Nemzetközi Bíróság egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy az úti possidetis elve az általánosan elismert nemzetközi jog - azaz a szokásjog - részévé vált. Ez nyilvánvaló túlzás volt ugyan, hiszen ezt megelőzően Európában vagy Ázsiában sohasem alkalmazták ezt az elvet. A határokat az NB szerint azonban azért kell változatlanul hagyni, hogy „megvédjék az új államok függetlenségét és stabilitását, amelyet a [gyarmati] igazgatási rendszer megszűnése után szakadár mozgalmak... fenyegetnek".20 A bíróság gyakorlatilag ugyanazt mondta ki, mint az államok baráti kapcsolatait szabályozó nemzetközi jogi elvekről szóló, már idézett 1970-es ENSZ-nyilatkozat: a határokat az érintett országok függetlenné válása után csak közös egyetértéssel lehet megváltoztatni, még akkor is, ha a korábbi határok történetesen nem voltak azonosak az etnikai határokkal. Mondanom sem kell, hogy a nemzetközi közösség elsősorban nem nemzetközi jogi megfontolásokból tette magáévá az úti possidetis elvét. A vezető hatalmak ugyanis már a gyarmati felszabadulási folyamat idején is attól tartottak, hogy bármilyen határmódosítás végeláthatatlan konfliktussorozatot indít el, amelynek nem lesznek képesek gátat vetni. Nemcsak az újonnan megalakult államok követelik majd „történelmi" vagy etnikai határaik elismerését, hanem azok is, amelyektől az említettek elszakadtak. Ebben nyilvánvalóan a második világháború tanulságai játszottak meghatározó szerepet. Azok a politikai osztályok, amelyek az elmúlt fél évszázadban meghatározták a vezető hatalmak külpolitikáját, még nem feledkeztek meg a világháború közvetlen előzményeiről. így például azokról a területi követelésekről, amelyeket Hitler Csehszlovákiával, Sztálin Finnországgal vagy Magyarország a szomszédos országokkal szemben támasztott. Nem feledkeztek meg arról sem, hogy a világháború végén megvalósított békerendezéskor a szövetséges hatalmak olyan területi változásokat, illetve határmódosításokat szentesítettek, amelyeknek nem volt etnikai alapjuk (jóváhagyták például a Molotov-Ribbentrop-paktum Szovjetunió számára kedvező következményeit, míg semmissé nyilvánították a két bécsi döntést, amely Magyarországnak kedvezett). Az említett elitek - nem ok nélkül - amiatt aggódtak, hogy az 1945-ben meghúzott európai határvonalak újabb konfliktusok forrásaivá válhatnak. Aggodalmaik a Szovjetunió és Jugoszlávia 1990-91-ben zajló felbomlásának idején rendkívüli mértékben 2010. tél 53
