Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 4. szám - NEMZETKÖZI JOG - Valki László: Válaszolhatott volna másként Hága? A Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye Koszovó függetlenségéről
Valki László Az önrendelkezési jog egy évtizeddel később az emberi jogok részévé is vált, de a nyitott kérdések változatlanul fennmaradtak. Az 1966-ban elfogadott két emberi jogi egyezségokmány ugyanis csak azt nyilvánította ki, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre".12 Azt azonban, hogy pontosan mit jelent a „nép" fogalma, azóta sem határozták meg. Jóllehet a közbeszédben többnyire a nemzetek önrendelkezési jogáról esik szó, a nemzetközi dokumentumok - mint láttuk, maga az ENSZ alapokmánya is - a népek önrendelkezési jogának fogalmát használják. A nép pedig nem más, mint egy adott területen élő emberek összessége. Hogy mekkora területen? Akkorán, amekkorán. A nép fogalma semmilyen kapcsolatban sem volt az etnikummal, és voltaképpen ma sincs. Ennek részben az az oka, hogy a nemzetközi közösség sohasem érezte magát képesnek a nemzet fogalmának meghatározására. Ebben annak idején közrejátszott az is, hogy a gyarmati függetlenségi harcok jelentős részét - különösen Afrikában - olyan törzsek és törzs- szövetségek vívták, amelyek a legjobb esetben is csupán az elején voltak még a nemzetté váláshoz vezető hosszú történelmi folyamatnak. Ami a nemzeti kisebbségeket illeti, azok az általános nemzetközi jogi felfogás szerint nem tekinthetők „népnek". A kisebbségek csupán „kisebbségi jogokkal" rendelkeznek, és ezt első ízben éppen az 1996-ban elfogadott polgári és politikai jogok nemzetközi jogi egyezségokmánya biztosította számukra.13 Akkoriban mindenki egyetértett abban, hogy az önrendelkezési jognak elsőbbsége van a birodalmak vagy a gyarmattartó hatalmak szuverenitásának és területi integritásának elvével szemben. De, tették hozzá, kizárólag az ő esetükben. Abban a pillanatban ugyanis, amikor valamely „rendezett" körülmények között élő népnek jutott eszébe a kiválás gondolata, az érintett állam rögtön szuverenitása tiszteletben tartásának kötelezettségéről kezdett érvelni, éppúgy, mint ahogyan azt utóbb Koszovóval kapcsolatban Belgrád tette. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a gyarmati felszabadulási folyamat idején önállóvá vált államok semmi esetre sem akartak tovább osztódni. Kormányaik az adott nép által lakott egész területen fenn akarták tartani hatalmukat, függetlenül attól, hogy miként is alakultak ki annak határai. Azt mindenki tudta ugyan, hogy az afrikai vagy távolkeleti határokat a 18. és 19. században a legkevésbé sem etnikai vagy kulturális alapokon, hanem a gyarmatosító hatalmak egymás közötti küzdelmei eredményeként vonták meg. Azt állították azonban, hogy államuk megszilárdulásához és fejlődéséhez elengedhetetlen területi sérthetetlenségük tiszteletben tartása. így történt ez Nigériában is, amelyből több évvel az önállóság elnyerése után az egyik legnagyobb és legfejlettebb, mintegy tízmilliós lélekszámú ibó nép megpróbált kiválni. Mint emlékezetes, 1967 és 1970 között ők vívták a kontinens legsúlyosabb áldozatokkal járó függetlenségi háborúját a lagosi kormányerőkkel szemben. A nemzetközi közösség enyhén szólva nem volt egységes a konfliktus megítélésében. Az ibókat az amerikaiak, míg a kormányt a franciák és a szovjetek támogatták. Hogyan reagáltak volna a többiek, ha a „szakadárok" győznek? Vajon elismerték volna-e a független Biafra Köztársaságot? Nem tudjuk, mivel a háború az ibók vereségével és legalább 1,2 millió ember pusztulásával végződött. 50 Külügyi Szemle
