Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 4. szám - NEMZETKÖZI JOG - Valki László: Válaszolhatott volna másként Hága? A Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye Koszovó függetlenségéről
Válaszolhatott volna másként Hága? bírósági vélemény birtokában pedig tárgyalásokat kezdhet a szerb többségű észak-koszovói területek sorsáról. Belgrád 2008 tavaszán valószínűleg informális konzultációkat folytatott több ENSZ-tagállammal, majd azok eredményei alapján terjesztette elő az idézett megfogalmazást. Jellemző, hogy az a Közgyűlésben még így is csak csekély többséget kapott: 77-en voksoltak mellette, hatan - köztük az Egyesült Államok - ellene, 74-en pedig tartózkodtak a szavazástól.11 Szerbia természetesen csalódott a bíróság állásfoglalásában. Csalódtak azok is, akik azt várták, hogy az NB tanácsadó véleményében végre tisztázza azt a Simma által is említett alapvető jelentőségű nemzetközi jogi és politikai kérdést, hogy egy nép milyen feltételekkel élhet önrendelkezési jogával. A szerbek, illetve a nemzetközi jogászok csalódottsága érthető, de nem indokolt. Megítélésem szerint ugyanis a hágai bíróság a mai nemzetközi jogi normák alapján nem lett volna képes arra, hogy jobb vagy használhatóbb választ adjon a Koszovó függetlenné válásával kapcsolatos kérdésre. A következőkben ezt az álláspontot szeretném indokolni. Az önrendelkezési jog egyoldalú érvényesítése Jóllehet természetesnek tűnik az, hogy a koszovói albánoknak mindig is joguk volt - vagy lett volna - az önrendelkezésre, hiszen a tartományban kilencvenszázalékos többséget alkottak, de ezt nem támasztották alá az elmúlt évtizedekben kialakult szokásjogi normák. Az önrendelkezési jog először az ENSZ alapokmányában jelent meg, de csupán egy utalás formájában. „Az Egyesült Nemzetek célja az - olvasható az 1. cikkben -, hogy... az [államok] között a népeket megillető... önrendelkezési jog elvének tiszteletben tartásán alapuló baráti kapcsolatokat fejlessze..." Nem volt világos, hogy milyen emberi közösség tekinthető az önrendelkezési jog alanyának, és hogy e jognak mi a tartalma. Joga van-e bármely népnek - így például egy föderáció területén levő etnikumnak - az önálló állam alapítására, vagy csak a gyarmati népek élhetnek ezzel a joggal? Mi történjék akkor, ha az önrendelkezési jog az - alapokmány által ugyancsak deklarált - állami szuverenitással kerül összeütközésbe? Vajon ilyenkor a területi sérthetetlenség tiszteletben tartásának kötelezettsége megelőzi-e az önrendelkezési jogot, vagy fordítva? Ezekre a kérdésekre könnyű volt választ adni akkor, amikor a Habsburg és az Oszmán Birodalom vagy a német gyarmati uralom felszámolásáról volt szó. Wilson elnök az első világháború végén még nyugodtan zászlajára tűzhette az önrendelkezési jog eszméjét, hiszen annak érvényre juttatásával szemben csak a török szultán vagy az osztrák meg a német császár tiltakozhatott, ők azonban a világháború végén már nem voltak abban a helyzetben, hogy megvédjék saját „területi integritásukat". Csak a második világháború után vált általánosan elfogadottá az az elv, mely szerint minden gyarmati népnek joga van arra, hogy rendelkezzen saját sorsáról. 2010. tél 49
