Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Lehoczki Bernadett: Spanyolország Latin-Amerika-politikája
Spanyolország Latin-Amerika-politikája Spanyolország és Latin-Amerika kapcsolatrendszere. Vagyis a fentebb vázolt rendszer miatt - kiegészülve az említett szereplők Egyesült Államokhoz fűződő viszonyával - önmagukban nehezen értelmezhetőek Spanyolország és volt amerikai gyarmatainak kapcsolatai, mivel szervesen a biregionális, interregionális és bilaterális kapcsolatok egészébe ágyazódnak. Történelmi előzmények A latin-amerikai függetlenedés folyamatának eredményeként Spanyolország kiszorult az amerikai kontinensről, majd az 1898-as spanyol-amerikai háború eredményeként utolsó gyarmatait is elveszítette (Kuba, Puerto Rico). A latin-amerikai szál felvételére Francisco Franco diktatúrájának idején (1939-1975) került sor; ezekben az évtizedekben a paternalista hangvételű, alapvetően a közös történelmi-kulturális örökségre építő (hispanidnd)3 közeledés legfőbb spanyol célja a nemzetközi elszigetelődésből való kitörés és a vezetés erős pozícióját szimbolizáló belpolitikai propaganda volt. Franco halálát követően a spanyol külpolitika alapvető célkitűzése az európai integrációhoz való csatlakozás volt, az 1980-as évtized ennek jegyében telt el.4 A nyolcvanas évek kiváló lehetőséget adtak a Latin-Amerikához való közeledésre: egyfelől, a csatlakozással Spanyolország igyekezett a latin-amerikai szálat befonni az EK külső kapcsolatrendszerébe, és ezáltal saját pozícióját erősíteni a közösségen belül;5 másfelől, a latin-amerikai adósságválság és demokratizálódás külső segítség, potenciális modell felé irányították a térség vezetőinek figyelmét. Spanyolország a szocialista Felipe González kormányának idején (1982-1996) főként a demokratikus átmenetben tudott és igyekezett tapasztalatokkal szolgálni. Az évtized közép-amerikai konfliktusai újabb lehetőségként szolgáltak a spanyol jelenlét erősítésére: Madrid - és az EK - ekkor „találta fel" azt az európai szerepet, amely - szemben az Egyesült Államok arrogáns, néhol agresszív latin-amerikai fellépésével - a kiváltó okok feltérképezésére, a szociális háttér megvilágítására törekszik, Washington egyfajta ellensúlyát, sőt, alternatíváját képezve a kontinensen. Ugyanakkor, a következő évtizedek eseményeit vetítette előre az is, hogy Európa végül nem kockáztatta az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyt Közép-Amerikáért, pragmatikus hozzáállással addig ment el a közép-amerikai folyamatokban, ameddig az összeegyeztethető volt a transzatlanti kapcsolatok harmonikus voltával. 2010. ősz 177
