Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Harsányi Iván: Egy európai középhatalom külpolitikai mozgásterét meghatározó tényezők a XXI. század elején
Harsányi Iván éveiben megkezdődött (Gibraltár angol birtokba vételével), majd az azt lezáró utrechti és rastatti békeszerződésekkel folytatódott: az országról leválasztották a birodalom itáliai, németalföldi és egyes közép-európai részeit.1 Ezt Amerika modernebb, gazdasági „újrafelfedezésével"2 igyekeztek ellensúlyozni. Ám éppen ezen a ponton folytatódott a tér beszűkülése a XIX. század 10-es, 20-as éveiben, a transzatlanti birtokok túlnyomó részének függetlenedésével. A birodalmi fantomfájdalmat, amely a magyar történelemből is jól ismert, sokáig, bizonyos tekintetben egészen a közelmúltig hurcolta az ország és elitje. Az első évtizedekben az elszakadást nem is ismerték el visszavonhatatlan ténynek. Kísérleteket tettek rá, hogy egyes birtokaikat különböző, jobb-rosszabb szövetségesekkel (ez sem ismeretlen a Duna táján) visszaszerezzék, vagy legalább az elvesztett térség konfliktusaiban „benne legyen a kezük". Spanyol fegyveres erők öt jelentős katonai intervencióban vettek részt, a világ különböző tájain.3 Emellett - váltakozó sikerrel - újabb térségekben, Macauban vagy Közép-Afrikában (Fernando Póo) igyekeztek kárpótolni magukat.4 Ám 1898-ban, a spanyol-amerikai háborúban brutális „emlékeztető injekciót" kaptak abból, hogy országuk (a régebbi értelemben) már nem világhatalom, még annyira sem, mint a szomszédos, jóval kisebb Portugália. Ezen az első világháború gazdasági fellendülése sem változtatott. A mozgásteret hosszabb ideig meghatározó tényezők egy másik csoportja azzal függ össze, hogy az 1936-1939-es polgárháború során az ország a kibontakozó második világégés egyik döntő előcsatározásának a színterévé lett. A Franco tábornok vezette társadalmi-gazdasági és politikai tömb (jelentős emberi és gazdasági pusztulással járó) győzelme után Spanyolországot egy ideig (1943-ig) hozzákötötte a tengelyhatalmak szekeréhez, ha nyíltan nem is vált hadviselővé. A II. világháború után ennek a következményei (többek közt az, hogy az ENSZ-tagállamok a Közgyűlés 1946. végi döntésével „takarékra zárták" madridi diplomáciai kapcsolataikat) különböző vonatkozásokban öt-tíz-harminc-negyven éven át akadályozták abban, hogy legalább az európai politikában eljátssza azt a szerepet, amelyet méretei, lakosainak lélekszáma, nyersanyag- készletei, egyéb természeti kincsei alapján betölthetett volna. Más volt a helyzet geostratégiai téren. Földrajzi fekvése révén Spanyolország a hidegháború vaskorszakában az Egyesült Államok vonzáskörébe került. 1950-ben föloldották az ENSZ-szankciókat. Az 1953. szeptemberi amerikai-spanyol támaszpontszerződés, majd az amerikai-szovjet kompromisszum szülte ENSZ-felvétel (1955) lehetővé tette, hogy a spanyol kormányzat „megkerülje" a nyugat-európai kis országok viszolygása miatt reménytelen NATO-, majd európai integrációs csatlakozást. Külpolitikája fő vonala észak-amerikai irányú lett. A szorosabb európai kötődés hiányát az tette különösen hátrányossá, hogy a nyugat-európai államok akkori (hosszú) gazdasági fellendülésének dinamikus felhajtó erejét alig tudták hasznosítani. Egyébként is: az említett betagolási-betagolódási folyamatnak Hispánia sokáig nem szubjektuma, hanem elsősorban célpontja, objektuma volt. 24 Külügyi Szemle
