Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Nagy Gábor: A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése. Az uniós környezet tanulságai a magyar-orosz viszony jövőjéhez
A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése és szabályainak közös kijelölését. Itt nem az EU által „rögzített" értékek elfogadásáról lesz szó, hanem egy közös „halmaz" közös kijelöléséről. Ez részben szűkíti is az együttműködés lehetséges kereteit, ott azonban nagyon dinamikus lehet. A negyedik tanulságot abban látom, hogy érdemes a célokat és eszközöket pontosan rögzíteni, hiszen a közös európai térségek gyakran felületes és hangzatos víziói csak elfedték az érdemi nézeteltéréseket. Fontos lenne egy erős gazdasági dimenziót kijelölni, hiszen láthatólag Moszkva számára az EU továbbra is ezen a téren a legvonzóbb partner. Úgy vélem, a túlzottan politikai szemlélése Moszkvának pont attól a képességétől fosztja meg az uniót, hogy észrevegye a Kreml „manővereinek" gazdasági racionalitását, így a nemkívánatos hatásokra (monopol gázárak például) sem tud kellően a közösség felkészülni. A nagy orosz energetikai cégek EU-érdekeltségei jó alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy érdemi nyitás legyen elérhető az uniós befektetések számára az orosz piacon. Oroszország modernizációja szempontjából kiemelkedő Európa, nemcsak anyagi potenciálja, hanem civilizált, kiszámítható viszonyai révén is. Az orosz szénhidrogénexport fenntartásához elengedhetetlen befektetésekhez még mindig a leginkább preferált külső forrás az európai lehet. Mivel a befektetési nyitás éppen az energetika terén megnyilvánuló orosz érdeklődés mentén ragadható meg a legjobban, az energetikának kiemelt területnek kell lennie, ahogyan azt Piebalgs149 korábbi biztos is hangsúlyozta. Véleményem szerint eddig is üzleti célok motiválták Moszkvát, amikor az új uniós gázfogyasztási tendenciák fényében akár csökkenő (stagnáló) uniós gázkereslettel és növekvő kínálattal (belső palagázforrások, bővebb közel-keleti kínálat) is szembesülhet, s mindez több kompromisszumra késztetheti. Egy idejében kezdeményezett „enyhülés" révén jó esélye van Oroszországnak, hogy megőrizze uniós pozícióit. Az ötödik nagy tanulság részben a célterületek kijelöléséhez köthető, pontosabban a nyugati FAK-térség tapasztalatain alapul. Moszkva ennek kapcsán szembesült leginkább a „kettős mérce" problémájával, s ezzel összefüggésben innen származik a legtöbb bizalmatlansága az EU iránt. A „kettős mérce" kiiktatása, mérséklése kiemelkedő jelentőséggel bírna a sikeres továbblépéshez. A nyugati FAK-térség, mint közös érdekeltség alá eső terület, természetesen közös rendezés alá is kellene, hogy essen. A bemutatott orosz álláspontok fényében jól látható, hogy Moszkva nem az unióval versengő terület kialakítására tör, amire a térség - orosz részről is jól ismert - EU iránti „vonzódása" miatt igazán kevés esélye is lenne. Csupán saját „vezető" szerepe mellett kívánná a területet az unióhoz kötni. Ameddig az EU alig 600 millió eurót150 szán a Keleti Partnerség - tagsági víziók nélküli - finanszírozására, nehéz lenne vitatni az orosz anyagi szerepvállalás stabilizáló jelentőségét. A 2010-es ukrajnai események tükrében kiegyensúlyozottabb orosz-ukrán viszony várható, így a térség ügyeiről való közös gondolkodásban háttérbe szorulhat a megosztó katonai-biztonsági dimenzió, s előtérbe kerülhet a gazdasági. Az együttes gondolkodástól nem érdemes idegenkedni, hiszen a korábban írtak alapján egyáltalán nem igaz, hogy Moszkva mindig az „autoriterebb" 2010. nyár 105
