Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Nagy Gábor: A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése. Az uniós környezet tanulságai a magyar-orosz viszony jövőjéhez
Nagy Gábor rendszereket támogatná. A jellemzett események tükrében Moszkva ellenében a nyugati posztszovjet térség aligha stabilizálható. Hatodik tanulságot a Leonard-Popescu tanulmány fő megállapításában151 látom, miszerint a 2004-es bővítéssel hangsúlyosabbá vált érték-érdek dilemma a jog kiemelésével oldható fel. Ez nem feltétlen enyhít a vitákon, hiszen a Jasztrzsembszkij- megnyilatkozás152 alapján Moszkva hajlamos lehet eltérően értékelni a jog szerepét, amit a reciprocitásra való „ködösítéssel" fed el. A jog kiemelésével tehát nem a vitás kérdések lesznek kevesebbek, hanem azok megvitatása fog egy konstruktívabb környezetbe kerülni. Végezetül pedig Magyarország számára egy végső, összetettebb tanulságot is látok, köszönhetően a német és lengyel álláspontok kicsit markánsabb jelenlétének. Egészen eltérő uniós befolyással és erőforrásokkal bíró országokról van itt szó, amelyek azonban történelmileg igen közel állnak hazánkhoz, illetve orosz relációban nagyon is koncepciózusnak mutatkoznak. Lengyelország kétségkívül követendő lehet olyan szempontból, mint aki térségünkben aktívan foglalkozik az EU-orosz viszony jelenével és perspektíváival. Ilyen szinten történelmi sérelmekre építkezni azonban, ignorálva az orosz fél üzleti logikáját, nagyon veszélyes. Az energia-NATO lengyel emlegetése igazolni látszik az orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács '97-es jelentésének azon megállapítását, hogy a közép-európai térség államai hajlamosak azt hinni, hogy az orosz „veszély" elhúzásával153 saját jelentőségüket növelhetik. Ennek követése szerintem uniós környezetben igen veszélyes, hiszen Varsó sem lelt támogatókra álláspontjához, ráadásul míg a lengyel vezetés erejét elvonta az a törekvése, hogy inkább a belső, közösségi szabályok, fejlesztések révén a függőségein enyhítsen, addig a német példa - igaz több saját erőforrás is áll mögötte - sokkal eredményre vezetőbbnek tűnik. Berlin lehetőségeihez képest igazán nem töri meg az uniós egységet. Az orosz félnél élvezett stratégiai helyzetével messze nem állnak arányban ilyen megnyilvánulásai. A 2007-es német elnökség kapcsán is az unión belül elérhető döntésekre tevődött a hangsúly, melyek azonban jobb tárgyalópozíciókat eredményeznek Brüsszelnek. Úgy vélem, ezt a vonalat hazánknak is érdemes követnie, s az orosz fél „minősítgetése" helyett az uniós gázhálózatok összekapcsoltságát s az észak-dél irányú belső vezetékek, cseppfolyósterminálok építését kell elszántan szorgalmaznia. Ma Budapest egy pragmatikusnak tartott csoportban van az EU-orosz viszonyt illetően, s ez jó alap, hogy állásfoglalásainkat elfogultság nélkül értelmezzék. A felmerülő vitás kérdések kapcsán szerintem elsősorban az uniós közös álláspont megteremtésére érdemes a hangsúlyt fektetni, s nem pedig a Moszkvával való kétoldalú konfrontációkra. A hasonló gondok folytán előnyösnek kínálkozik egy intenzívebb közép-európai együttműködés is. A múlt sérelmeit felpanaszolva azonban Budapest könnyen elveszítheti stratégiai lehetőségét, hogy az unió potenciálját felhasználva enyhítsen hazánk és közvetlen szomszédságunk függőségein. A közös energetikai vívmányok elérésén túl a 106 Külügyi Szemle
