Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Nagy Gábor: A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése. Az uniós környezet tanulságai a magyar-orosz viszony jövőjéhez
Nagy Gábor rejlik, azaz egyéni, „magányos" kezdeményezések esetén egy tagállam maga kell hogy rendelkezzen a megfelelő anyagi forrásokkal, s nem számíthat a közösség anyagi támogatására, egységének pozitív hozadékaira. Olyan dolgokat érdemes első helyen megvalósítani, amelyek valóban csak a tagállamokon múlnak. Nem érdemes addig a Moszkva-Brüsszel viszonyt rontó vádaskodásokra építeni, energiafegyvert és energia- NATO-t emlegetni, üres érdekszféra-építési vádakat harsogni, amíg az EU tagállamai maguk idézik elő a fentebbi, gyakran alaptalan vádakat. Sokkal több eredményre vezethet, ha az európai vezetékek teljes összekapcsoltságára, a belső források jobb kihasználására, a fogyasztás mérséklésére helyeződik a hangsúly. Úgy vélem ez nagyon is tetten érhető volt a 2007-es német uniós elnökség alatt, miközben Berlin se zárkózik el a kétoldalú orosz viszonyból származó előnyeinek kihasználásától. Egyetértve Bartuska meglátásával,146 nincs értelme felelősséghiány esetén Oroszországot vádolni, amíg saját lehetőségeinkkel nem élünk. Jó példa erre a balti államok vádaskodása az orosz „manipulációkra", miközben energetikai leválásuk kapcsán a nevezett államok semmi jelentős anyagi áldozatot nem voltak hajlandók hozni a vélt „beavatkozási" lehetőségek mérséklésére. A harmadik tanulságot abban vélem megjelenni, hogy Oroszország bizonyos fokú hullámzása figyelhető meg az EU-orosz viszony támogatását illetően, mely alapvetően befolyásolja az eredményességet. Ez részben összefügg a Nyugat megítélésének mindig is kétértelmű147 hagyományaival, vagyis Moszkva hajlamos azt érezni, hogy a Nyugat az elszigetelésére tör, így aztán gyakran maga is elszigetelődéssel, „bezárkózással" fenyegetőzik. A 2000-es évek elején Moszkva kiemelt hangsúlyt helyezett gazdasági integrálódására, s ennek révén az Európai Unió nagyon felértékelődött a Kreml szemében, így nagyon konstruktívnak is bizonyult. Illarionov, Putyin gazdasági ügyekben illetékes főtanácsadója 2003-as menesztéséig gyakran beszél az unióhoz való folyamatos közeledés, egyfajta távoli tagság perspektívájáról, ám 2004-től Putyin már nyíltan elutasítja a tagságot. Továbbra sem látom azonban a jeleit annak, hogy 2004 utáni cselekedeteiben Moszkvát ne a gazdasági racionalitás vezérelné. Amikor árat emel Ukrajnában a Gazprom, amikor európai befektetésekre tör, s védi a jó profitot jelentő európai piacait, akkor nagyon is tudatos üzleti célok vezérlik. A Kreml érdekelt az ország természeti erőforrásaival való minél jobb gazdálkodásban, s ez, úgy vélem, nagyon is akceptálható törekvése. Ez azt is mutatja, hogy Oroszország nagyon Európára utalt napjainkban, ahogyan a Situation Analysis szerzői148 2005-ben már megfogalmazták. Vagyis a 2004-es váltás - kicsit felerősödve a bővítésnek az unióra gyakorolt hatásaival - inkább hangsúlyeltolódás. Oroszország érdeke változatlan maradt, lehetőségei azonban tágabbak, így az új megállapodás kapcsán jobban törekszik egyenjogúságra, amely nem feltétlen volt igaz a PEM megalkotásakor. Ha az unió sikeres együttműködést akar, tudomásul kell vennie, hogy az új erőforrások és geopolitikai befolyása birtokában Moszkva nem harmonizációt fog szorgalmazni, hanem a kooperáció kereteinek 104 Külügyi Szemle
