Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Nagy Gábor: A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése. Az uniós környezet tanulságai a magyar-orosz viszony jövőjéhez
A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése Első két része deklaratív jellegű lenne, ahol Ludvig meglátása szerint144 látványosan érvényesülhetne az egyenjogú partnerségről vallott nézete a kutatói csoportnak. Az egyes PEM utáni „forgatókönyvek" leírásai vagy a továbblépés irányainak lehetőségeit taglaló elemzések szoros összefüggésben állnak a politikai lehetőségekkel. 2008 tavaszáig a tárgyalások el sem kezdődtek, s a grúz háború kapcsán 2008 novemberéig újra „leálltak". A 2009-es cseh és svéd elnökségek egyik prioritása éppen a Keleti Partnerség volt, ami a fentebb jelzett konfrontációk miatt nem annyira a PEM megalkotása körüli folyamat „elmélyítését" segítette. így aztán abban biztosak lehetünk, hogy az új egyezmény megalkotása a magyar EU-elnökség félévében is nagyon aktuális kérdés lesz. Összegzés Az első nagy tapasztalat számomra Moszkva és Brüsszel viszonyának értékelésekor az intézményesített, rendszeres kapcsolattartás, eszmecsere fontosságában rejlik. Úgy vélem az 1997 óta hatályos partnerségi és együttműködési megállapodás legnagyobb sikere éppen ebben foglalható össze. Ennek révén képes volt a 2004-es bővítés negatív hatásait is tompítani, amelyet elsősorban az időnként következetlenül értékelvű megközelítések felerősödésében látok. Ugyanakkor a rendszeresség gyengülésének negatív következményét vélem abban felfedezni, hogy 2006 ősze és 2008 tavasza között nem lehetett egyeztetés a PEM újragondolása körül, nem is beszélve a tartalmi kérdésekről. A vita elmaradása pedig szerintem hozzájárult ahhoz, hogy a felek ma sokkal nehézkesebben próbálják megismerni egymás elképzeléseit. Az intézményesített együttműködés fontossága a korábban jellemzett szakmai víziókban is nyomon követhető, hiszen valamennyi elképzelés kívánt építeni a PEM teremtette keretekre. Az orosz oldal érdekeinek megfogalmazása egy klasszikus állami érdekképviseletként jelenik meg, így viszonya az említett intézményesültséghez jóval egyszerűbben ragadható meg, mint az Európai Unió intézményeinek és tagállamainak összetett kompetenciáin keresztül érvényesülő érdekképviselet. Ennek kapcsán kínálkozik a második nagy tanulság, amely a közös uniós fellépés hiányaira, ellentmondásaira és negatív következményeire hívja fel a figyelmet. Célravezetőnek érzem, hogy ismételten rögzíthessem itt, hogy Oroszország nem okozója145 az uniós megosztottságnak, hanem csupán annak haszonélvezője. Vagyis Brüsszel, de összességében Moszkva számára is kiszámíthatóbb perspektívákat jelent, ha valóban működik a lisszaboni szerződés által is hangsúlyozott szolidaritás. Nem hinném, hogy ennek már-már altruizmusba való átcsapását kellene várnunk. Csupán azon józan célról van itt szó, hogy az egyes tagállami lépések ne akadályozzák a többség nehezen kialkudott álláspontjainak sikeres megvalósulását. A másik fontos vetülete a szolidaritásnak pedig a felelősségben 2010. nyár 103
