Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Nagy Gábor: A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése. Az uniós környezet tanulságai a magyar-orosz viszony jövőjéhez
Nagy Gábor érdekes módon mind orosz mind lengyel részről kedvezőtlen fogadtatásra talált, igaz egészen eltérő okokból. Moszkva alapvetően nem tudta értelmezni,97 hogy egy „stratégiai partner" mint ő, mit is keres egy kategóriában a környezetének kevésbé befolyásos szereplőivel. így végül a Kreml nem lett részese az ENP-nek. Azonban egy áttételes ellenérzése kialakult az ENP kapcsán. Nevezetesen az EU Bizottság 2004-es jelentése98 Oroszországról nehezményezte Moszkva EGT4-terveit, nem összeegyeztethetőnek vélve a Közös Európai Térségek gazdasági dimenziójával. Mivel azonban az ENP révén Brüsszel hasonló távlati, szabadkereskedelmi övezetet ígért olyan államoknak, akik az EGT4-nek is tagjai lettek volna, így Moszkva „kétszínűnek" érezhette az uniót. Maga az ENP pedig joggal lett annak bizonyítéka, hogy Brüsszel akadályozza saját - pozitív célú - integrációs elképzeléseit, melyet még a PEM szerint is támogatnia kellene. A lengyel elégedetlenség viszont azzal állt összefüggésben, hogy Varsó nehezményezte az ENP túl tág terét. Nem érezte kellően - általa vélt jelentőségükkel összhangban - Kelet-Európára szabottnak,99 tekintve, hogy a földközi-tengeri medence országait is lefedte a program. Ennek révén semmi tagsági perspektíva nem merült fel, melyet Varsó mindig is szorgalmazott100 Ukrajna vagy Moldova, de politikai váltás esetén Fehéroroszországnál is. A lengyel érintettség konfrontációt vetített előre Moszkva irányába,101 hiszen Lengyelország szomszédainak demokratizálódására helyezte a hangsúlyt, mely a „narancsos forradalom" eseményeinek tükrében nem feltétlen volt Moszkva elsődleges prioritása. Ugyanakkor ebből elhamarkodott lenne feltételeznünk, hogy a Kreml mindig az autoriterebb rezsimekhez ragaszkodna. Sz. Bíró102 úgy véli, hogy a 2004-es események fényében Moszkva továbbra is egy korrupt Kijevvel szembesült, amely NATO-orientációja révén még több biztonsági kockázatot is hordozott. Tálassal az a közös103 meglátásuk, hogy, éppen a 2003-as grúz változásoknál, az orosz fél is támogatta a Sevardnadze-rezsim bukását. Ennek ellenére több nyugati szerző munkájából is tükröződik az a vélemény, hogy Moszkva kevésbé elszánt a közös szomszédság demokratizálásában - nyilván összefüggésben saját autoriter, „szuverén demokráciájának" jellegzetességeivel. A Johnson-Robinson szerzőpáros megállapításaiból kitűnik az a felfogás, mellyel a térséghez való orosz viszonyulást a „közel külföld" fogalmon104 keresztül akarják megragadni. Azaz úgy vélik, hogy Moszkva érdekszféra-építésre105 törekszik. Az energetikailag továbbra is az egyik legbiztonságosabbnak tartott orosz fél fő veszélye106 éppen abban rejlik, hogy energetikai kulcsszerepét politikai befolyás- szerzésre kívánja fordítani, különösképpen a posztszovjet térségben. Trenin úgy véli, hogy az EU nagyon is hajlamos „kettős mércét" tanúsítani107 a szomszédság kapcsán, amikor nehezményezi, hogy a sokat emlegetett, az orosz féltől szorgalmazott piaci magatartás első igazi lépéseként Moszkva felzárkóztatja az ukrán árakat a nyugati árakhoz. Valójában ő és Kosachev is úgy látja108 a konkrét esetek kapcsán, hogy az EU célja Ukrajnát Moszkvától függetlenül integrálni, részben azonban „orosz költségeken". Az orosz megközelítéseket részben osztja Götz109 is, amikor a Déli és Északi Áramlat 100 Külügyi Szemle
