Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Nagy Gábor: A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése. Az uniós környezet tanulságai a magyar-orosz viszony jövőjéhez
Nagy Gábor valóságnak tűnő bővítéssel kapcsolatban. Egy nagy alkufolyamat részének tekintette a tárgyalásokat, így az politikai jelleget is öltött. Sajnos Oroszország azon félelme, hogy az új tagok vélt oroszellenessége megronthatja a viszonyt, nem volt alaptalan a PEM körüli 2006 és 2008 közti nehézségek3 kapcsán. 2004. januári ultimátumszerű állapot után végül a PEM az új tagállamokra is kiterjedt, akik így az EU-orosz viszony egyenjogú alakítóivá váltak. Az EU oldalán jelentkező módosulások a tagállami szinthez köthetőek, s legnagyobb mozgatójuk a 2004-es tízes bővítéssel hozható összefüggésbe, különösképpen hazánk és négy közép-európai állam, illetve a balti hármak csatlakozása révén. Olyan államok váltak így az EU-orosz kapcsolatrendszer egyenjogú alakítóivá, akiknek sajátos történelmi tapasztalataik, érintettségük folytán4 a régi tizenötök érdekorientáltabb megközelítéseitől5 merőben új, értékorientáltabb meglátások kerülnek az EU napirendjére, közös álláspontjaiba. A helyzetet csak bonyolultabbá6 teszi, hogy még a visegrádi államok sem igazán képesek egységes álláspont kialakítására Oroszország kapcsán, s a vártnál kevésbé ambiciózusabbak. Leginkább aktívnak Lengyelország mutatkozott. A lengyel elképzelések a nyugati posztszovjet térség gyors demokratizálódását7 előtérbe helyezve gyakran konfrontatívak Moszkvával. Azonban Varsó nem rendelkezik elegendő erőforrással terveinek megvalósításához, de erős konfrontációja miatt nem részesült kellő támogatásban még a térségbeli államoktól (finn, szlovák, magyar) sem, nem is beszélve a stratégiai érdekeiket inkább szem előtt tartó nagy nyugat-európai államokról (német, francia). Az érdemi tagállami támogatások lengyel elvesztése mellett ez a lejáró PEM konstruktív újragondolásának lehetőségét is elodázta. Összességében ez az uniós megosztottság tágabb „manőverezési", megosztási lehetőségeket8 adott Moszkvának. Ez felhívja a figyelmet egy brüsszeli szerzőpáros9 általam is osztott megállapításának gyakorlati megnyilvánulására, hogy Moszkva nem okozója az uniós megosztottságnak, csupán annak stratégiai haszonélvezője. A csatlakozás azonban áttételesen is befolyásolja Moszkva és Brüsszel viszonyát, hiszen ennek folytán a régi tagállamok egy része is új megközelítéseket tesz magáévá - akár öncélúan akár az uniós szolidaritás jegyében. Nem beszélve arról, hogy a bonyolult uniós érdekharmonizációs folyamatban korábban „szövetségesre" nem találó, értékorientáltabb10 régi tagállamok (Dánia, Svédország) most „támogatók" birtokában jobban hangot11 adnak saját elképzeléseiknek Moszkva irányában. A régiek körében végbemenő változások szerves következményei az orosz félnél tapasztalható hangsúlyeltolódásoknak is, azaz a 2004-től megnyilvánuló konfrontatívabb magatartásának. Vagyis a választóvonal nem feltétlenül az EU15-ök és az új 10+2-ök között húzódik meg, ahogyan ez tükröződik az EU-orosz kapcsolatok unión belüli erőviszonyait elemző egyik tanulmányban12 is. A viszonyulásuk, illetve geopolitikai lehetőségeik, gazdasági potenciáljuk alapján öt kategóriába13 osztják a 27 tagállamot. Az orosz féllel való együttműködést kiemelt prioritásként kezelők (első három csoport, 16 ország) többségben vannak, s a negyedik 90 Külügyi Szemle
