Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Nagy Gábor: A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése. Az uniós környezet tanulságai a magyar-orosz viszony jövőjéhez
A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése csoport is tartalmasabb kapcsolatrendszerben érdekelt, mint a 2006 óta tartó fenntartása, vontatott „menedzselése" a viszonynak. Valójában azonban a tanulmány legfontosabb megállapítása akkor válik igazán értelmezhetővé, ha mindössze két nagy megközelítésbe soroljuk be a tagállamokat. Az egyik megközelítés - nagyjából az első három csoportot le is fedi, de néhányan (Hollandia, Románia) a negyedikből is inkább idetartoznak - Oroszországot partnernek14 tekinti, s meg van győződve a mélyülő integráció pozitív hozadékairól, még ha tisztában is van azzal, hogy Moszkva időnként megszegi a szabályokat. Ugyanakkor a többiek inkább tekintenek Oroszországra fenyegetésként, s így az EU-orosz viszonytól15 Moszkva feltartóztatását, de legalábbis szigorú értékek mentén történő „ellenőrzését" várják el. A két álláspont között jól láthatóan nincs meg a kompromisszum lehetősége, amely tükröződik az EU-orosz viszonyban fennálló ki- látástalanságban is, a post-PCA (a PEM angol rövidítéséből) folyamatot jellemző elakadásban. A bővítés politikai hatását így elsősorban a régi tagállamok között egyébként is jelenlévő megközelítésbeli különbségek felerősödésében látom, vagyis hozzájárult a mindig is meglévő véleménykülönbségek elmélyítéséhez. A 2000-es évek elejét az orosz külpolitikában egy jelentős pragmatizmus jellemezte, amelyben az Európai Unió kitüntetett prioritáshoz jutott. Ez egyrészt adódott az orosz külkapcsolatoknak a korábbinál jelentősebb gazdasági irányultságából.16 A kapcsolatok 2003-as csúcspontját a kedvező nemzetközi körülmények is táplálták, s a kedvező külső körülmények közepette a Kreml egy jelentős belpolitikai stabilizációt, központosítást hajtott végre. 2004-től válik újra teljessé az orosz energiaipar politikai beágyazottsága,17 s az energiaszektorra az orosz kivitel csaknem 66-72 százaléka jut majd,18 túlságosan alárendelve a külpolitikai érdekképviseletet a külső energiapolitika, energiadiplomácia szempontjainak. Karaganov meglátása19 szerint így pedig várható volt, hogy Moszkva revansista, rivalizálóbb hangnemet üssön meg, destruktívabb magatartás jeleit mutatva. Az energetika ilyen kiemelkedő helyzete miatt is találom az egész 2004 utáni orosz külpolitikai tevékenységre, így az EU-hoz fűződő viszonyra is alapvetően jellemzőnek Mitrova tömör álláspontját,20 mely szerint 2004-től a big pipeline korát felváltotta a big business időszaka. Előbbi az export maximalizálására épített, így kicsit átpolitizáltabb légkörbe helyezve értelmezését annyit jelenthet, mint pragmatikus, konstruktív szereplőként megbízható, kiszámítható kapcsolatokra szert tenni. Természetesen a leginkább fizetőképes piacon, amellyel a legkevesebb potenciális konfliktus várható. A 2004 óta érvényesülő big business korszaka már sokkal nagyobb szervezői szerepet igényel, mely azonban a fokozottabb állami jelenléttel biztosíthatóvá vált. Itt már a haszon maximalizálásáról21 van szó, amely gyakran több konfrontációt, a fogyasztók stratégiai megosztását, a lehetséges versenytársak távol tartását igényli. 2004 óta jelentős mértékben ez jellemzi az orosz külpolitikát, melynek már 2003-as energia-stratégiájából is látszott az erre való készülődés. Amitől ez a stratégia politikai befolyásszerzési képzeteket is ébreszthet, hogy egyetlen orosz állami vállalat - Gazprom - a meghatározó,22 2010. nyár 91
