Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - KÖZÉP-EURÓPA - Hamberger Judit: Közép-Európa politikai dimenziójának megvalósítási kísérlete: a visegrádi együttműködés (V4)
Hamberger Judit együttműködés lehetőséget nyújt arra, hogy hatalmas erőfeszítések árán megpróbáljon Keletről visszakerülni Nyugatra. Ennek az esélynek a megvalósításához reális és racionális kompromisszumokra is szükség van (Hanák Péter). Az 1991 februárjában elindított, 1999-ben és 2004-ben, a NATO és az Európai Unió teljes jogú tagságának elérése után újragondolt és megújított visegrádi együttműködés lényegéből fakadó kötelezettség az együttműködés, és annak egyre szorosabbra fűzése. Ezt minden aktuális politikai elitnek újra meg újra fel kell ismernie és meg kell erősítenie. A V4 eddigi történetéből és sorsából látható, hogy nem mindig sikerült megfelelni ennek az alapszükségletnek. De a visegrádi együttműködés eddigi, majdnem húszéves története arról is tanúskodik, hogy a buktatók, a nehézségek, az 1993 és 1998 között beállt „tetszhalál" ellenére, a politikai elitekben mindig volt annyi akaraterő és józan belátás, hogy ne temessék el végleg ennek gondolatát. Ezért ez a regionális együttműködés azt a reményt kelti, hogy az Európai Unió keretében befolyásolni tudja Közép-Európa jelenét és közeljövőjét. Évszázadok óta először állt elő, hogy a meghódítottság és legyő- zöttség alapállapota helyett a részvételi helyzet és lehetőség adatik meg ennek a régiónak. Most végre rajtunk is múlik, milyen a jelenünk, és milyen lesz a közeljövőnk. A közép-európai térség nem arról híres, hogy hosszú távú, mély, kedvező tapasztalatokkal rendelkezne az egymással való együttműködésről. A régiót alkotó nemzetállamok (akármilyen tágan értelmezzük is Közép-Európát) az elmúlt évtizedekben ezzel kapcsolatos pozitív tapasztalatokat csak ritkán szereztek. Az együttműködéseket vagy az egymástól való kölcsönös félelem és egyeseknek abból való kizárása (mint a 20. század első felében Magyarország és Németország elleni Kisantant a két világháború között), vagy a felülről rájuk kényszerített akarat (mint a kommunista-szocialista, Szovjetunió által előírt „együttműködés", a KGST és a Varsói Szerződés) diktálta. Belső belátáson, egymással önkéntes összefogáson alapuló, pozitív indíttatású együttműködésről tapasztalatot csak az 1990-es évek elejétől, a rendszerváltások időszakában szerezhettek. Ez pedig túl rövid idő ahhoz, hogy az együttműködés belső, szerves igénnyé váljon. A Közép-Európa-definíciók némelyike azt is hangsúlyozza, hogy a térség kötelező feladata: országainak fel kell fedezniük és meg kell ismerniük egymást, közelebbi és távolabbi szomszédjaikat. E felismerés és megismerés nélkül Közép-Európa együttműködésének nincs esélye. Egymás kölcsönös megismerése pedig erőfeszítést és tanulást, nevelést igénylő feladat, időt, pénzt és fáradságot követel a tagországok társadalmaitól. Ez az, amit csak a politikai és szellemi elitek képesek biztosítani a közép-európai társadalmak számára. Államok, országok és társadalmak egymás közötti együttműködését minden területen csak tudatos politikai és társadalmi célzatosság biztosíthatja. Ezt tanulja és gyakorolja most négy közép-európai állam tágabb keretek között az Európai Unió intézményeiben, négyes keretben pedig a visegrádi együttműködés létrehozott mechanizmusainak segítségével. Van arra esély, hogy a régió stabilitását hosszú távon a kisállamiság és a regionális együttműködés közötti ilyenfajta egyensúly biztosítsa. 42 Külügyi Szemle
