Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - KÖZÉP-EURÓPA - Szilágyi Imre: Közép-Európa délnyugati szárnya. Horvátok és szlovének a közép-európai együttműködésben
Szilágyi Imre sodás azt jelentette, hogy Szlovénia a Balkánról Közép-Európa irányába mozdult el. Ezt az elmozdulást fenn kell tartani és meg kell őrizni."12 A horvátok között a kormánypárt egyik ideológusa fogalmazott meg 1992-ben ehhez hasonló gondolatokat. Ő Közép-Európát olyan képződményként írta le, amelyik „a rendet, a középre tartást jelenti, és éppen ebben a sajátosságban különbözik a Balkántól, amelyet átitat a keleti, illetve az orosz befolyás, amelyet az ázsiai önkényuralom jellemez".13 Szerinte a közép-európai együttműködés első fázisa a visegrádi együttműködés létrehozásával már megtörtént, Horvátországnak és Szlovéniának ehhez kell csatlakoznia. Ugyanakkor már nála is felbukkan az a gondolat, amely nagyjából 1998-tól 1999-ig jellemezte a szlovén és mindenekelőtt a horvát politikusok és értelmiségiek gondolkodását. Úgy látták, hogy a Nyugat még nem mondott le az egykori Jugoszlávia valamilyen jellegű újjáalakításáról, s ebbe az új szervezetbe legalább Horvátországot, de bizonyos mértékig Szlovéniát is be akarják vonni.14 A szerzőnek az az elképzelése, hogy a Szlovéniával és Horvátországgal kibővülő visegrádi együttműködésbe a későbbiekben Ausztria és Svájc is bevonható lenne, sajátosan kapcsolódik a Közép-Európa határairól szóló vitába. Vannak ugyanis, akik úgy vélik, hogy ez a régió valójában két alrégióból áll. Az úgynevezett alpesi régiót Németország, Svájc, Ausztria és Szlovénia alkotja, míg a másik alrégiót a V4-ek jelentik. A Balkántól való gyors elhatárolódást és a Közép-Európa felé közeledést egyes nyugati hatalmak említett elképzelésén túl legalább még három dolog nehezítette. Egyfelől az a tény, hogy a délszláv háború csak az 1995 végén megkötött daytoni egyezménnyel, bizonyos értelemben pedig csak 1999-ben a NATO Szerbia elleni légicsapása után fejeződött be, és senki sem akart szorosabb kapcsolatot kiépíteni egy háborús régióval. A másik probléma az volt, hogy rendkívüli módon elhúzódott az egykori Jugoszlávia örökségéről 1992-ben megkezdődött tárgyalássorozat, ami más összefüggésben tette bizonytalanná a két ország megítélését. A harmadik pedig az, hogy mindenekelőtt a szlovén politikusok körében volt némi bizonytalanság azt illetően, hogy vajon arra tö- rekedjenek-e, hogy közvetlenül kapcsolódjanak be az EU-ba, vagy vegyék-e igénybe a V4-ek által az integráció érdekében létrehozott egyiittműködést/előszobát. Ebből a szempontból tanulságos az 1990 és 2007 között hivatalban lévő két szlovén köztársasági elnök (Milan Kucan és Janez Drnovsek, ez utóbbi 1992 és 2002 között miniszterelnök volt) magatartása, nyilatkozatai. Kucan 1991-ben - a korábbi szlovén álláspontnak megfelelően - inkább visszafogottan nyilatkozott az újjáélesztett Közép-Európa-foga- lomról: „Ismerem ezt a fogalmat, és van is számomra jelentése. A közép-európai népeket elsősorban történelmi tapasztalataik kötik össze: mi egykor valamennyien egy nemzetközösségbe tartoztunk, egy közös állam polgárai voltunk. Sajnos az állam és a nemzet szerepét összekeverték: ez volt az oka annak, hogy szét kellett válnunk."15 1992-ben, már az önálló Szlovénia vezetőjeként, az Európához való csatlakozás fontossága mellett kiemelten és mint kívánatos fejleményről szólt a visegrádi együttműködésről és annak kibővítéséről. Érzékeltette, hogy ez jó eszköz lehet arra, hogy a jövőbeli Külügyi Szemle
