Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek
Sz. Bíró Zoltán Visszatérve azonban a „színes forradalmak" ügyéhez, azt mindenképpen fontos leszögezni, hogy a sikeres ukrajnai hatalomváltás óta a Kreml erős ellenszenvvel és bizalmatlansággal tekint minden olyan nyugati kísérletre, amely közvetlen környezetében „demokráciatelepítéssel" próbálkozik. E kísérleteket Moszkva rendre a Nyugat nyers geopolitikai offenzívájaként értékeli, és mindent megtesz azok megakadályozásáért. Moszkva úgy gondolja, hogy ezekben az esetekben szó sincs demokráciaépítésről, épp ellenkezőleg, e kívülről támogatott hatalomváltások során a korábban stabilnak tűnő országok is elveszíthetik, mint ahogy többnyire el is veszítik, belső egyensúlyukat. Ezzel szemben a nyugati álláspont azt hangsúlyozza, hogy a szovjet belső periféria új szuverén államai mindaddig nem is lesznek stabilak, amíg következetesen nem demokratizálódnak. Mindebből pedig világosan látható, hogy itt nincs esélye semmiféle kompromisszumnak. Legfeljebb csak abban az esetben, ha a posztszovjet térség tekintetében Moszkva és Washington egyaránt hátralépne, és kölcsönösen az egyes politikai közösségekre bízná az új államok belső politikai fejlődésének formálását. Erre azonban kevés az esély, merthogy aligha fog felhagyni bármelyik oldal is a térségbeli pozíciónyerési törekvéseivel. Es ezen az sem változtat, hogy a „színes forradalmak" eddigi politikai teljesítménye felettébb ellentmondásos. E „forradalmaknak" azonban két - Oroszországgal kapcsolatos vonatkozásban - nagyon világos következménye lett. Egyrészt arra késztették a Kremlt, hogy önvédelemből új önlegitimációs ideologémával jelentkezzék. Ez az új ideológiai konstrukció pedig nem más, mint az „irányított demokráciát" felváltó „szuverén demokrácia" ideologémája. Ez a 2005 elején jelentkező szellemi innováció mindenekelőtt arra szolgált, hogy elejét vegye minden kívülről megfogalmazott, az oroszországi demokratikus deficitekre rámutató kritikának. A „szuverén demokrácia" ideológiai konstrukciója ugyanis egyszerre sugallja, hogy Oroszország egy olyan demokrácia, amelyik szuverén módon dönt sorsáról és ügyeiről, nem engedi, hogy mások beleavatkozzanak ebbe, valamint azt is, hogy Moszkva szuverén módon definiálja a demokrácia tartalmát, vagyis kizárólag neki van joga eldönteni, hogy a maga részéről mit tekint saját közegében megvalósítható demokráciának. Ez a koncepció a Putyin-Medvegyev váltás idején még egy elemmel bővült, mégpedig annak sugallatával, hogy manapság a világban „szuverén demokráciának" legfeljebb csak két ország tekinthető. Ez a két ország pedig az Egyesült Államok és Oroszország. Mert a többi állam lehet ugyan demokratikus, mint ahogy demokratikusak, például, Washington európai szövetségesei és Japán, de semmiképpen sem szuverének. Kína pedig lehet, hogy szuverén, de aligha demokratikus. A „szuverén demokrácia" tartalmának ez a képzeletgazdag kiterjesztése több mint árulkodó. Jól mutatja a külvilággal szemben újra bizalmatlanná vált Moszkva önképét. A „színes forradalmaknak", illetve azok kísérleteinek másrészt lett még egy fontos következménye, az tudniillik, hogy Moszkva a korábbiaknál is határozottabban kezdte ellenezni a NATO további, a Szovjetunió egykori területeit érintő kiterjesztését. 60 Külügyi Szemle
