Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek
Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek A Kreml már a balti államok felvételekor jelezte erős rosszallását, ám akkor - erőforrások hiányában - kénytelen volt a lépést tudomásul venni. Ám 2004-től a mindinkább gyarapodó - erővel is alátámasztott - önbizalom arra késztette Moszkvát, hogy immár jóval határozottabban, válaszreakciókat is kilátásba helyező módon adjon hangot a közvetlen környezetére is kiterjedő újabb bővítési tervekkel szemben. Miután pedig számos fontos európai tényező - leginkább az úgynevezett „régi Európa", élén Németországgal - hitelt adott Oroszország súlyos következményekkel fenyegető nyilatkozatainak, már 2008 elején sejthető volt, hogy a bővítés következő köre érintetlenül hagyja az egykori szovjet belső periféria államait, így Ukrajnát és Grúziát is. Az Obama-adminisztráció első jelzései pedig tovább erősítették ennek valószínűségét. Orosz részről azonban láthatóan szeretnének tartós garanciát nyerni arra, hogy nem átmeneti halasztásról van csupán szó, hanem olyan tartós állapotról, amely tekintetbe veszi Moszkva érdekeit. Ez az orosz törekvés egyáltalán nem meglepő, ráadásul Moszkva nem alaptalanul várhatja el, hogy neki is lehetnek legitim, mások által is akceptált érdekei, kiváltképp közvetlen környezetében. Ilyen legitim érdeknek tekinti, hogy közvetlen szomszédságában olyan államokat tudhasson, amelyek stabilak, kiszámíthatók, és semmiképpen sem ellenségesek. E térség államainak NATO-ba történő beemelése azonban Moszkva szerint per definitionem kizárja ennek teljesültét, következésképpen e terv számára elfogadhatatlan. És hiába bizonygatja bárki is, hogy a NATO közeledése határaihoz semmiféle fenyegetést nem jelent, Moszkvát erről immár aligha lehet meggyőzni. A két ország közti további bizalmat romboló elemként jelentkezett 2007 elején az úgynevezett európai rakétavédelmi rendszer ügye. A Lengyelországba, illetve Csehországba telepítendő pajzs felépítésének terve leginkább két ok miatt keltett súlyos aggodalmat Moszkvában. Egyrészt politikai okokból, mert ha e pajzs elemei a következő évtized elején valóban megépülnének, úgy először történne meg - beleértve a „hidegháború" éveit is - hogy az amerikai stratégiai képességek egy eleme - még ha ez az elem védelmi jellegű is - a kontinentális Európába kerülne. Erre korábban soha nem volt példa. Ez olyan helyzet, amit Moszkva politikai értelemben sem feldolgozni, sem elfogadni nem tud. Másrészt, Oroszország semmiféle garanciát nem lát arra, hogy a most telepítendő robbanófej nélküli elfogó rakéták helyére idővel - ha ezt Washington szükségesnek találja - ne kerülhessenek föld-föld kategóriájú támadó rakéták. És Moszkva abban sem biztos, hogy az elfogó rakéták telepítése megáll az amerikai részről bejelentett tucatnyi rakétánál. A mértékadó független orosz katonai szakértők többsége nem azért nyugtalan, mert ez a bejelentett mennyiség bármiféle kockázatot jelentene az orosz stratégiai erőkre. Az orosz csapásmérő képességet ennél jóval nagyobb teljesítményű rakétavédelmi rendszer sem tudná feltartóztatni, ám egy bizonyos elfogó rakétaszám felett már megváltozik a helyzet. És miután Moszkva a Bush-adminiszt- ráció idején aggályaira nem kapott megnyugtató választ, mindent megtett - időnként talán nem is a legtaktikusabban - azért, hogy eltérítse e szándéktól mind Washingtont, 2009. nyár 61
