Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Wintermantel Péter: A magyar-japán diplomáciai kapcsolatok felújításának története (1945-1959)
Wintermantel Péter Az összehangolt fellépés megtervezésére szinte a XX. kongresszussal egy időben megkezdték a csatlós államok külkapcsolati rendszerének módszeres feltérképezését és teljes körű átvilágítását. „A Szovjetunió Külügyminisztériuma az utóbbi időben kialakult helyzetnek megfelelően a baráti országokkal való együttműködés és koordináció fokozása, valamint a tapasztalatok átvétele céljából" a magyar partnerektől elsőként 1956 februárjában a Mexikóval, majd márciusában a közel-keleti, illetve afrikai, végül 1957 novemberében az ázsiai és dél-amerikai országokkal ápolt politikai, gazdasági, kulturális és tudományos kapcsolatokról kért átfogó tájékoztatást.29 A szovjet fél országonkénti bontásban igényelt összefoglalókat a diplomáciai kapcsolatok történeti előzményeire és az érvényben lévő kétoldalú politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatokra vonatkozóan, valamint a fennálló egyezményekre és az egyes relációkban hatályos vízumrezsimekre is kiterjedően. Részletesen informálódtak továbbá a kapitalista országokba utazó magyar kulturális, tudományos és egyéb delegációkról, illetve az ide látogató afrikai és ázsiai küldöttségekről, a Budapesten működő külföldi kulturális intézetek tevékenységéről és a külföldi magyar kulturális intézetek, valamint a Magyarok Világszövetsége munkájáról. A XX. kongresszus hatására az egész pártállamon végiggyűrűző desztalinizációs önkritikái hullám nem kímélte meg természetesen a magyar diplomáciai kart sem. Az 1945 és 1956 közötti időszak külpolitikájának számvetését, valamint a Külügyminisztérium reformprogramjának téziseit az 1956. évi II. és III. negyedévi külpolitikai irányelvek rögzítették, szűk nyilvánosság előtti bemutató előadásukra - Boldoczki János, a pár héttel később felmentett munkáskáder külügyminiszter autodaféjaként - pedig a tárca történetének első misszióvezetői értekezletén, az 1956. évi követi konferencián került sor.30 A pártos önkritika páratlanul őszintén tárta fel a Magyar Népköztársaság diplomáciai gyakorlatában elkövetett hibákat, így a szovjet külpolitika mechanikus másolásából fakadó külpolitikai passzivitást, a nemzetközi helyzet értékelésénél a valóságot elfedő dogmatikus szemellenzők használatát, valamint a proletár internacionalizmus szellemében szinte kizárólag a fogadó ország haladó köreivel ápolt szűk és egyoldalú személyi kapcsolatok gyakorlatát, amelyek összességében jelentős befelé fordulást eredményeztek. Mai szemmel nézve felettébb érdekes, ahogy még a követi konferenciára összeállított miniszteri beszámoló készítői is olyan mértékben a hatása alá kerültek a kelet-nyugati kapcsolatokban az 1956-ot megelőző esztendők során bekövetkezett enyhülés eredményeinek, hogy több esetben úgy utaltak vissza a szuperhatalmi szembenállás 1953-at megelőző időszakára a „hidegháború" kifejezéssel, mint egy véglegesen lezárult periódusra. A baráti kommunista országok nemzetközi kapcsolatainak bővítését és nemzetközi elismertségük növelését a Szovjetunió folyamatosan bátorította. A hidegháborús logikából fakadóan ugyanis a népi demokratikus országok külképviseleteinek megjelenése a tömbön kívüli országokban szélesebb körű információszerzést és hatékonyabb gazdaságdiplomáciai teljesítményt tett lehetővé, a kommunista delegációknak a nemzet124 Külügyi Szemle
