Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 4. szám - ELMÉLET - Friedmann Viktor: Demokrácia, inkluzivitás, biztonság
Demokrácia, inkluzivitás, biztonság A két vizsgált állam közül figyelmünket először fordítsuk a korábban Kelet-Afrika legstabilabb államának vélt Kenyára, ahol a 2007. december végi, elcsalt választásokat követően hátborzongató változatosságban és méretben öltött formát az erőszak. A 2007. december 27-én megrendezett helyi, parlamenti és elnökválasztáson a 2002 óta hatalmon lévő Mwai Kibaki Nemzeti Egység Pártja (PNU) és az ellenzéki Raila Odinga Narancs Demokratikus Mozgalma (ODM) mérette meg magát. Bár a választások közeledtével a közvélemény-kutatások Odinga előnyét mutatták az elnöki pozícióért folytatott harcban, a választási bizottság végül meglehetősen gyanús körülmények között a regnáló elnök szoros győzelmét hirdette ki.4 Az - egyébként mindkét oldal által manipulálni próbált - eredmény ellenzéki tüntetések sorát provokálta, s ezekben a rendőrökkel való összecsapások számos halottat eredményeztek. Az ezt követő erőszakhullám az ország területének jelentős részén végigsöpört. Az események korántsem nevezhetők váratlannak: a választási folyamathoz kapcsolódó erőszak a posztkoloniális évtizedek során rendszeresen megfigyelhető volt az országban, s az Afrikával behatóbban foglalkozó hírforrások (a BBC, az RFI és az IRIN) már hónapokkal előre felhívták a figyelmet a Kenya számos térségében érlelődő feszültségekre. Az elszabaduló erőszak részben spontán erők következménye volt, részben viszont a két szembenálló politikai elitcsoport stratégiájának szándékolt eredménye. Kibaki elnök a választások előtt és alatt alkalmazott erőszak révén kívánta befolyásolni az eredményeket, majd azok kihirdetését követően letörni az ellenzéki tiltakozásokat. Odinga viszont a konfliktus kiélezését egyrészt a PNU hatalmának aláásására, másrészt a nemzetközi figyelem felkeltésére igyekezett felhasználni. Az erőszakos cselekmények során több mint ezren vesztették életüket és csaknem 400 ezer ember volt kénytelen elhagyni az otthonát. A fokozódó nemzetközi nyomás, valamint a kaotikus belpolitikai helyzet rendezésének igénye a két politikai oldalt végül a hatalom megosztásáról szóló tárgyalásokra kényszerítette, ennek eredményeképpen 2008. február végén létrejött a két párt képviselőit tömörítő koalíciós kormány létrehozásáról szóló megegyezés, majd március 18-án a parlament is áldását adta a jogi és politikai lépések részleteit meghatározó egyezményre. A megállapodás értelmében Mwai Kibaki megtartotta elnöki tisztségét, míg Raila Odinga az újonnan megalkotott miniszterelnöki pozíciót foglalta el, azaz sor került a politikai rendszer részleges alkotmányos, intézményes korrekciójára, miközben a hatalmon lévő elitcsoport maga mellé emelte kihívóját.5 Szudán gazdaságát és stabilitását közvetlenül is érintette a déli szomszédjában eluralkodó káosz, Salva Kiír azonban egyúttal politikai tőkét is látott benne. Fentebb idézett beszédével lényegében saját választási pozícióját igyekezett erősíteni azáltal, hogy a nemzetközi közösséget jó előre figyelmeztette a következő évben esedékes választások során lehetséges csalásokra, és ezáltal igyekezett aláásni minden erre irányuló próbálkozást a kormányzó Nemzeti Kongresszus Párt (NCP) részéről. 2009. tél 39
