Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 4. szám - ELMÉLET - Friedmann Viktor: Demokrácia, inkluzivitás, biztonság
Friedmann Viktor Szudán 1956. január 1-jén vált ki a brit gyarmatbirodalomból, ám az elmúlt több mint ötven év alatt képtelen volt megoldani legfőbb problémáját, az országot összetartó identitás hiányát.6 A gyarmati korszakot lezáró politikai megállapodás az északi területek művelt felső rétegét helyezte a hatalom csúcsára, s az utóbbi öt évtized történetének legfőbb vezérfonalát azok a próbálkozások jelentik, melyek által ezen elit megpróbálta hatalmát konszolidálni, s az ország területét, illetve peremvidékeit ellenőrzése alá vonni. A déli területek a függetlenséget megelőzően sohasem álltak az északi országrész irányítása alatt, ám azt követően teljesen alárendelt pozícióba kerültek.7 Az északi elit a gazdasági fejlesztések, az autonómiákkal való kísérletezés, az erőltetett nemzetépítés és a fegyveres erőszak eszközeit váltogatva próbálta ellenőrzése alatt egységbe forrasztani az országot. A világgazdasági körülmények, valamint az alacsony hatékonyságot korrupcióval ötvöző gazdaságfejlesztési rendszer lehetetlenné tette a déli területek hatékony bekapcsolását a gazdaság vérkeringésébe. Az 1972-ben Dzsúba központtal létrehozott déli autonómia részben éppen a gazdaságpolitika ilyetén szemléletmódja miatt bomlott fel, miután az északi területek érdekeit szolgáló gazdaságfejlesztési lépések és az olajban gazdag déli területeknek az autonóm kormány alól való kivonása Dzsúba ellenállásába ütközött. 1983 azonban nem csupán ez okból jelezte az északi és déli területek közötti béke végét. A kormányzó elit követelésére Dzsafar Muhammad Nimeri szudáni elnök (1969— 1985) ez évben vezette be egész Szudán területén a saría [iszlám törvénykezés] alkalmazását. A lépés drasztikus módon jelezte, hogy Kartúm az országot az arab és iszlám identitás alatt kívánja egyesíteni, ami a déli területek afrikai, zömében tradicionális vallásokat követő, ám keresztény elitréteg által irányított lakosságának elfogadhatatlan volt. A nemzetépítés ilyetén megközelítése meghatározta a következő 22 évet, amelyben több mint kétmillió áldozatot követelt a déli területeken folyó polgárháború. Az 1989-ben hatalomra került, máig regnáló, az iszlamisták és a hadsereg vezetése szövetségeként létrejött kormány el-Besir elnök vezetésével minden korábbinál erőszakosabb módon próbálta végrehajtani kulturális homogenizációra irányuló projektjét, s ennek során a fegyveres megoldást részesítette előnyben.8 Bár 2005 januárjában a déli területekkel folytatott polgárháborút lezárta az úgynevezett Átfogó békemegállapodás (CPA), a rezsim időközben közvetlen, illetve proxy konfliktusokba keveredett a periféria más képviselőivel, ezek közül a legnagyobb nemzetközi visszhangot a darfúri események keltették. Szudánban jelenleg mind a nyílt, mind pedig a strukturális erőszak általánosan megfigyelhető, miközben az észak-déli kapcsolatokat folyamatosan a polgárháborúhoz való visszatéréssel fenyegető feszültség terheli, a darfúri konfliktus kezelése pedig a közeljövőben csekély reménnyel kecsegtet.9 A CPA értelmében 2009-ben Szudánban általános választásokat kell tartani, ami jelen állás szerint elsősorban az északi és a déli kormányerők, azaz az NCP és a korábbi lázadó SPLM (Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalom) párharcát fogja hozni, miután utóbbi deklaráltan országos szinten is meg kívánja magát mérettetni az elnöki tisztségért. 40 Külügyi Szemle