Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)

2009 / 4. szám - TÖMEGPUSZTÍTÓ FEGYVEREK - Háda Béla: Pakisztán "muszlim atombombája" - kényszerek és kockázatok

Pakisztán „muszlim atombombája" -kényszerek és kockázatok dasági lehetőségeihez képest gyakran aránytalanul nagy forrásokhoz jutott, miközben saját gazdasági érdekeltségei és az alkotmányosság kereteit feszegető belpolitikai te­kintélye igen széles mozgásteret biztosított számára. India túlerejének bizonyossá válá­sa nagyon kellemetlenül érintette a katonai elitet, amely kiemelkedő szerepét többnyire nemzetbiztonsági érvekkel magyarázta, de súlyos dilemma elé állította a pakisztáni védelmi filozófiát is, amelynek egyik alapeleme a „hindu ellenséggel" szembeni ered­ményes önvédelem.7 Ez az eredményesség a hagyományos fegyveres erőktől egyre ke­vésbé volt várható, ami új garanciák szükségességét vetette fel. Ezeket egyre inkább a nukleáris eszközök birtoklása nyújthatta. Az indiai fölény ugyanis nem pusztán - sőt nem elsősorban - szervezeti vagy technikai téren jelentkezett, hanem azon társadalmi és gazdasági erőforrások nagyságrendi különbségből adódott, amelyeket a két ország honvédelmének szolgálatába állíthatott. Ez utóbbi vonás mindmáig jellemzi erőviszo­nyaikat. Ilyen feltételek mellett Iszlámábádban nemigen várhatták, hogy ha további jelentős beruházásokkal megnövelik az egyik vagy másik haderőnem ütőképességét, ezzel elérhető lenne egy magasabb biztonsági komfortfokozat. Az említett nemzetbiz­tonsági alapelv azonban nem tette lehetővé, hogy az ország ne törekedjék a probléma megoldására. A pakisztáni nukleáris program elvi szükségessége első ízben 1963-ban vetődött fel kormánykörökben, és 1965-ben vált széles körben nyilvánossá.8 Az indiai titkosszol­gálat már az 1965-ös háború után felfigyelt a Kínából Pakisztánba irányuló nukleáris transzferre.9 Ez azonban akkor még csak a technológiai előkészületeket jelentette. A há­rom egymással szomszédos atomhatalom, India, Kína és Pakisztán közül utóbbi nuk­leáris kutatásai kezdődtek a legkésőbb. A Pakisztáni Atomenergia Bizottságot (PAEC) 1956-ban alapították, mintegy nyolc évvel a hasonló indiai szervezet után.10 Az iszlám állam nukleáris programja tehát erős lemaradásban volt vetélytársáéhoz képest, és - mivel a világ egyik igen fejletlen országának számított - sokáig a szükséges személyi és technológiai feltételekkel sem rendelkezett. Az indiai hírszerzés értesülései helytállók voltak. A Kínai Népköztársaság, amely 1964. október 3-án váltotta meg belépőjét az atomhatalmak klubjába, olyan stratégiai szövetségest látott Pakisztánban, akit eredmé­nyesen felhasználhat dél-ázsiai pozícióinak erősítésére és India regionális törekvései­nek korlátozására.11 Az indiai-kínai kapcsolatokban elvi-politikai és területi viták mi­att keletkezett súlyos feszültségek nyomán Peking a nukleáris technológiai segítséget is kész volt megadni ezért a lehetőségért. Ez kezdetben a gyártáshoz szükséges technoló­giai háttér kiépítéséhez, majd 1980 és '90. között a tényleges fegyverkutatásokhoz nyúj­tott tudományos-szakértői támogatást jelentette.12 A kínai segítség eredménye például a mintegy 50 megawatt teljesítményű Khushab nehézvizes reaktor Dzsohárábádnál, amelyet fegyverminőségű plutónium előállítására használnak.13 A pakisztáni nukle­áris fegyverek fejlesztése végül a hetvenes évek derekán kezdődött el, több mint egy évtizeddel az indiai program után.14 Ekkorra az ország túl volt a súlyos veszteségekkel 2009. tél 5

Next

/
Thumbnails
Contents