Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 4. szám - TÖMEGPUSZTÍTÓ FEGYVEREK - Háda Béla: Pakisztán "muszlim atombombája" - kényszerek és kockázatok
Hádn Béla létezik, amelynek politikai kiindulópontja az egykori indiai brit gyarmat területi felosztása volt. A Mountbatten-terv néven elhíresült koncepció értelmében Brit-India és a függő fejedelemségek területén két állam megalakulása vált lehetővé.1 Ennek alapjául nem a lakosság etnikai, hanem vallásfelekezeti hovatartozása szolgált, amely máig a legszélesebb identitásképző tényezőnek számít a szóban forgó térségben. Nem véletlen tehát, hogy a pakisztáni állameszme és „nemzettudat" fundamentumát az iszlám vallásban való közösség jelenti, elhatárolódva a hindu dominanciájú Indiától. A szuverenitásviszonyok rendezésénél egy ponton azonban sérült a felekezeti elv. Ez a terület a napjainkra világszerte ismertté vált Kasmír fejedelemség. Mikor a felosztási törvényben biztosított jogával élve kasmír ura, a srinagari maharadzsa, Hari Szingh, az Indiához való csatlakozás mellett határozott, mindezt annak ellenére tette, hogy alattvalói köztudottan többségükben muszlimok voltak.2 Noha tény, hogy a kasmíriak meghatározó része nem feltétlenül szimpatizált a „két nemzet" teóriával,3 az uralkodó döntése mégis lépéskényszerbe hozta Pakisztánt, amelynek formálódó állami ideológiájával összeegyeztethetetlen volt az esetleges lemondás a 90 százalékban muszlim tartományról. A maharadzsa döntése tehát sajátos csapdahelyzetbe taszította mindkét formálódó államot. Egyrészt a felosztási terv előírásai szerint valóban joga volt szuverén módon dönteni országának hovatartozásáról, miáltal az indiai területi igények jogalapot kaptak. Másrészt ugyanakkor a többségi felekezeti elv mellőzése joggal sértette a pakisztáni vezető köröket, különösen Háiderábád fejedelemség esetének tükrében, ahol a muszlim nizám sem jelölhette meg Pakisztánt túlnyomórészt hindu alattvalóinak új hazájaként.4 A jogi eszközökkel ren- dezhetetlen szituáció nyomán kibontakozó első indo-pakisztáni háború végére a Tiszták Országa5 végül birtokba vehette Kasmír területének nagyjából 1/3-át, ami messze elmaradt ugyan a kitűzött hadicéltól, mégis napjainkig az egyetlen eredménynek tekinthető, amelyet az ország katonai erővel el tudott érni. A kasmíri konfliktusról, annak történelmi, társadalmi vagy éppen politikai vetületeiről számos feldolgozás született. Itt azért szükséges kitérnünk rá, mert a terület hovatartozásának ürügyén állandósuló katonai szembenállás konklúziói hozták világra azt a stratégiai kényszerhelyzetet, amelynek - számukra megnyugtató - megoldását a pakisztáni katonai és politikai körök a nukleáris fegyverkezéstől remélték. E kényszert Pakisztán romló katonai helyzete idézte elő. Az első háborút követően ugyanis Kasmír mindkét ország számára lényegében hadműveleti terület lett, ahol jelentős fegyveres erők állomásoztak, jelezve a válság megoldatlanságát. Mint ismert, a kilencvenes évekig további két alkalommal érte el a konfliktus a háborús küszöböt, 1965-ben és 1971-ben.6 A küzdelem mindkét alkalommal a muszlim ország vereségével zárult, ékesen bizonyítva a hadászati matematika egyetemes érvényét. Világossá vált, hogy Pakisztán a hagyományos fegyveres erők tekintetében nem veheti fel a versenyt a jóval kiterjedtebb potenciálokkal rendelkező Indiával. Mindez annak ellenére igaz, hogy a pakisztáni haderő az ország reális gaz4 Külügyi Szemle
