Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Hettyey András: Afrika világháborúja
Könyvekről közül korántsem mindenki vett részt a népirtásban -15 százaléka, 300 ezer ember esett áldozatul a harcoknak és a miattuk bekövetkező éhínségnek és betegségeknek. A Ruanda által felfegyverzett lázadók azonban nem álltak meg a Kivuk határán, hanem felbátorodva Mobutu hadseregének teljes felbomlásától, 1997 májusára az egész országot birtokukba vették. A főváros, Kinshasa 1997. május 12-én került a lázadók kezére, akiket addigra már nemcsak Ruanda, hanem Uganda, Namíbia, Zimbabwe és Angola is komolyan támogatott. Egy ilyen átfogó kontinentális koalícióval a különben is haldokló Mobutu nem vehette fel a harcot. A vén diktátor végül 1997 szeptemberében hunyt el Marokkóban. Az új elnök a sokak által csak Ruanda bábjaként emlegetett Laurent-Désiré Kabila lett. Itt érdemes egy pillanatra megállni, és utalni a második háborút is átszövő és életben tartó regionális érdekekre. Amellett, hogy Zaire/Kongó a kilencvenes évekre jószerivel megszűnt államként létezni, ráadásul egy konfliktusok által kiemelten sújtott régió középpontjában is van. A kilencvenes években gyakorlatilag a Zairéval szomszédos összes országban - Zambia kivételével - polgárháború(k) és/vagy fegyveres lázadások folytak. Uganda például azért volt érdekelt Mobutu megdöntésében, mert a diktátor országa északkeleti részén szabad teret és támogatást adott Szudánnak, hogy az Ugandái kormány ellen harcoló lázadókat képezzen ki és dobjon harcba. (Uganda a maga részéről fegyverrel és pénzzel támogatta a khartúmi kormány ellen harcoló dél-szudáni SPLA/M-lázadókat.) Hasonló volt az érdeke a régió legfelszereltebb hadseregével rendelkező Angolának, hiszen Mobutu évtizedek óta bázist biztosított az angolai MPLA- kormány ellen harcoló UNITA-lázadóknak. Mint látjuk, az „ellenségem ellensége a barátom" - gondolkodásmód volt a konfliktusban részt vevő országok fő külpolitikai vezérelve. Az első kongói háború lezárásával rövid békeperiódus köszöntött az ország - új nevén Kongói Demokratikus Köztársaság - lakóira. Amikor azonban a teljesen kiszámíthatatlan és diktatórikus tendenciákat mutató Kabila elnök 1998 augusztusában távozásra szólította fel egykori támogatóit, a ruandai és ugandai hadsereget, elszabadult a pokol. Az 1998 és 2003 közötti második kongói háború talán meg sem érdemli ezt a nevet, hiszen tucatnyi afrikai országból verbuvált zsoldosok, lázadók, egykori népirtók, közönséges banditák, reguláris hadseregek, gyermekkatonák és kalandorok feszültek egymásnak, gyakran értelmezhetetlen érdekek és célok által vezérelve. A második háborúban két nagyobb és gyakran fluktuáló csoportot lehet mégis kitapintani: az egyik Kabila elnök és hadserege, valamint külső támogatói - Angola, Namíbia, Zimbabwe, kisebb mértékben Csád, Líbia és Burundi - volt. A másik oldalon Ruanda és Uganda állt, Kigali és Kampala nem szívesen adták fel az általuk az első háborúban megszállt hatalmas és ércben gazdag kongói területeket. Ruanda itt is talált magának egy - jórészt ruandai és kongói tutszikból álló - lázadócsoportot, az RCD-t (Rassemblement Congolais pour la Démocratie), amellyel Kongó délkeleti részét tartotta évekig megszállva. Uganda 204 Külügyi Szemle
