Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Hettyey András: Afrika világháborúja
Könyvekről a maga részéről szintén életre hívott egy természetesen „színtisztán kongói" lázadócsoportot, a Jean-Pierre Bemba által vezetett MLC-t (Mouvement pour la Liberation du Congo), amellyel Kongó északkeleti régióját tartotta ellenőrzése alatt. A második háborúnak azonban Kongóhoz már vajmi kevés köze volt. Jól mutatja ezt a háború két nagy ütközete: az egyikben 1998 őszén a dél-kongói gyémántmezők felé törő RCD álcája mögött valójában a ruandai hadsereg ütközött meg az egykori ruandai hutu hadsereggel és Szudán által támogatott ugandai gerillákkal. Kongói harcos alig vett részt az ütközetben. A másik példa még eklatánsabban mutatja az elvileg polgárháborúként indult konfliktus degenerálódását: 2000 májusában az országuktól egyaránt 300 kilométerre fekvő kongói Kisangani városában csapott össze a ruandai és ugandai hadsereg. A tét az volt, hogy kié marad az ércekben és gyémántban gazdag terület a város körül. A „mindenki mindenki ellen" - logika alapján dühöngő konfliktus következtében 1998 augusztusa és 2000 áprilisa között 1,7 millió ember halt meg, de csak 200 ezer áldozat tulajdonítható a fegyvereknek: a civil áldozatok többsége - és a kongói háborúkban kiemelten nagy volt a civil áldozatok száma - éhínségek és betegségek következtében hunyt el. A második kongói háborúnak végül nem a nemzetközi közösség lázas - és teljesen hatástalan - béke-erőfeszítései vetettek véget, hanem az, hogy 2002-re mindegyik fél belefáradt a háborúba. A dél-afrikai közvetítéssel 2002 decemberében megkötött béke meghagyta Joseph Kabilát - az időközben meggyilkolt Laurent-Désiré Kabila fiát - az elnöki székben. Kongó egy átmeneti nagykoalíciós kormányt kapott, melynek tagjai között az RCD, az MLC, Kabila pártja és a civil társadalom is megtalálható volt. Bár a harcok Kelet-Kongóban folytatódtak - és változó intenzitással a mai napig folynak - a megkötött békeszerződés végre pontot tett a totális háborúra, mely az országban 1996 óta majdnem megszakítás nélkül dühöngött. Prunier 2006-ig viszi el a történet fonalát, amikor az EU támogatásával megtartott választásokon Joseph Kabilát választotta meg a kongói nép elnöknek. Talán a kongói háborúk fenti, erősen leegyszerűsített összefoglalója is mutatja az események bonyolultságát és az összefüggések komplexitását. Prunier részletes könyve emiatt talán nem ajánlott egy a témával éppen csak ismerkedő „laikus" számára, annál is kevésbé, mert a szerző bizonyos alapismeretek meglétét feltételezi az olvasónál. Sokszor azonban még úgy is nehezen érthető a könyv, ha az ember némi előismerettel és figyelmesen olvassa: gyakran például nem derül ki, hogy a háború egy-egy adott periódusában kik és milyen okból harcolnak egymás ellen. Nem kizárólag a szerző hibája továbbá, hogy a háborúban részt vevő tucatnyi ország érdekeit, kapcsolatait, belpolitikai eseményeit nehéz átlátni - márpedig ezek nélkül nehezen értelmezhetők az események. A kongói háborúk mellett emiatt szóba kerülnek olyan - olykor nehezen átlátható - mellékszálak is, mint a burundi, angolai, szudáni és a kongó-brazzaville-i polgárháborúk, a két Kivu és Kongó demográfiai viszonyai, Kongó gazdaságtörténete, 2009. ősz 205
