Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Hettyey András: Afrika világháborúja
Könyvekről- Prunier egyik fő tézise szerint - a Nyugatnak rossz lelkiismerete volt amiatt, hogy a népirtás hetei alatt nem tett semmit a mészárlás megakadályozása érdekében. A Nyugat- elsősorban az Egyesült Államok - ezért bármit hajlandó volt elnézni az RPF-nek, és ezt a ruandaiak pontosan tudták. így történhetett meg, hogy az RPF-gyilkosságokat taglaló ENSZ-es jelentés politikai nyomásra eltűnt a szervezet süllyesztőiben, és hogy Ruanda stabil amerikai támogatásra számíthatott a következő években. A népirtás csak a kezdete volt viszont egy sokkal véresebb konfliktusnak, amely már nemcsak Ruandában, hanem elsősorban a szomszédos, óriási kiterjedésű Zairében (későbbi nevén Kongói Demokratikus Köztársaság) zajlott. A Zairét a végletekig kizsákmányoló vén diktátor, Mobutu Sese Seko 1965 óta tartó uralma alatt az ország, mint olyan, megszűnt létezni. Ebbe a káosz szélén tántorgó és vezető nélküli Zairébe érkezett az a mintegy kétmillió hutu, aki az RPF elől menekült a szomszédos országba. A „szomszédos" itt szó szerint értendő: a menekülttáborok egy része csak pár száz méterre volt a ruandai-zairei határtól, és így várható volt, hogy a helyzet nem fog sokáig békés maradni, hiszen népirtók és áldozatok, hutuk és tutszik, egymástól lőtávolság- ban éltek. A Zairébe menekült hutuk között megtalálható volt szinte a népirtás előtti teljes ruandai kormány, a köztisztviselői kar nagy része, a jól felszerelt hadsereg tá- bornokostul-közlegényestül, és a ruandai államkincstár. A Goma környéki öt hatalmas zairei menekülttáborban szinte egy „második Ruanda" alakult ki, 450 vendéglővel, 51 gyógyszertárral, harminc szabóval, 25 hentessel, négy fényképésszel, három mozival és két hotellel.3 Mindez pedig Zairénak két legnyugtalanabb tartományában, Észak- és Dél-Kivuban történt, ahol a helyi - „autochtón" - lakosság már eddig sem szenvedhette a Ruandából az évszázadok alatt áttelepült kinyarwanda nyelvű hutukat és tutszikat. Utólag természetesen egyszerű már a dolgokat elemezni, de Prunier szerint a nemzetközi közösségnek látnia kellett volna, hogy a népirtás után kialakult helyzet a ruandai- zairei határon nem fog sokáig békésen fennállni. Sajnos nem látta be. Az első kongói háború végül 1996. augusztus 31-én tört ki, miután a Kongóba menekült hutuk újra és újra támadásokat intéztek Ruanda, valamint a Dél-Kivuban élő tutszik (banyamulengék) ellen. Az RPF vezette ruandai kormány ekkor döntött úgy, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a határán állomásozó ellenséggel, és megindította támadását Dél-Kivuban. Ruanda ezzel párhuzamosan életre hívta az AFDL (Alliance des Forces Démocratiques your la Libération du Congo-Zaire) néven egyesülő „kongói lázadókat" Laurent-Désiré Kabila vezetésével, akik csatlakoztak Kigali hutuellenes háborújához. (Az AFDL-re azért volt szüksége Ruandának, hogy ily módon kongói színezetet adjon háborújának, amely különben csupán ruandai leszámolásnak tűnhetett volna Zaire területén.) A kialakuló káoszban az RPF-AFDL támadása könnyedén elsöpörte a Zairébe menekült hutu csapatokat, az őket támogató zairei hadsereget - és velük együtt a kivui menekülttáborokat is. A lázadók a nyugatra menekülő hutuk között borzasztó mészárlásokat vittek végbe: becslések szerint a kétmillió menekült - akik 2009. ősz 203
