Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Békés Csaba: Horváth István: Az elszalasztott lehetőség. A magyar-német kapcsolatok, 1980-1991
Könyvekről a magyar-nyugatnémet viszonyról nyújt részletes, információkban gazdag és egyben izgalmas olvasmányt jelentő személyes beszámolót. Horváth István pályája több szempontból sem tekinthető szokványos diplomatakarriernek. A hatvanas évek közepétől előbb a külkereskedelemben szerzett jelentős tapasztalatokat, majd 1979 és 1983 között az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztályának munkatársa volt. A KB apparátusában nem csupán a politikacsinálás közvetlen közelébe került, ami a legtöbb karrierdiplomata számára sosem adatik meg, hanem olyan életre szóló személyes kapcsolatokra is szert tett, amelyek alapvetően meghatározták későbbi pályáját és tevékenységét. Itt ismerkedett meg Németh Miklóssal és Horn Gyulával, akikkel egészen a rendszer- váltásig intenzív munka- és lobbikapcsolatban maradt. Diplomáciai pályája 1983-ban kezdődött, amikor hágai nagykövetnek nevezték ki, majd 1984-től az akkori legfontosabb nyugati állomáshelyre, Bonnba kapott nagyköveti megbízást. 1990 júliusától az év októberében bekövetkezett német egyesülésig egyben Magyarország NDK-beli nagykövete is volt. Kohl kancellár személyes kérésére a rendszerváltás után is posztján maradhatott egészen 1991 végéig, amikor maga kérte felmentését. Ezt követően több német vállalat tanácsadója volt, majd 2003-tól újból diplomáciai szolgálatba lépett, azóta Magyarország bécsi nagykövete. Horváth István bonni tevékenységéről nyugodtan elmondhatjuk, hogy a megfelelő ember volt a jó időben a megfelelő helyen. A nagykövet nemcsak az elvárásokat jóval meghaladó intenzitással, hanem egyfajta missziós tudattal is végezte munkáját, és rövid idő alatt széles körű személyes kapcsolatokat épített ki az NSZK vezető politikai és gazdasági köreiben. Ezen kapcsolatok jelentős részében ugyanakkor idővel olyan bizalmi viszony alakult ki a magyar nagykövet és nyugatnémet partnerei között, amely a legkevésbé sem volt megszokott két ellentétes katonai-politikai blokkhoz tartozó állam képviselői között. Horváth István ugyanis a „helsinki szellemet" némileg sajátosan értelmezve, magáévá tette a nyugatnémet politikai elit ekkor már jelentős részét jellemző, Európa virtuális egyesítését célzó törekvéseket, és olyan kvázi szövetségesi viszonyt alakított ki partnereivel, amely elsősorban a két állam aktuális érdekeit vette figyelembe, a szövetségi rendszerek általi kötöttségek érvényesülését pedig igyekezett minél inkább korlátozni. Mindennek sikeréhez a nagykövet missziós tudatán és e speciális feladatra felettébb alkalmas emberi habitusán kívül nagymértékben járult hozzá, hogy felesége német, ami természetesen jelentősen megkönnyítette a kapcsolatépítést. A hatékony bonni lobbitevékenységet jelentősen elősegítette, hogy a nyolcvanas évek közepére már a magyar vezetők is tisztában voltak vele, hogy az ország fizetőképességének megőrzése s főleg a gazdaság sokáig halogatott, de mégis elkerülhetetlen modernizálása csak nyugati támogatással valósítható meg, és azt is jól látták, hogy ebben valójában csak egyetlen partnerre számíthatnak: az NSZK-ra. A vonzalom szerencsére kölcsönös volt, mivel Bonnban nagyra értékelték, hogy - ellentétben a szovjet blokk többi államával - Magyarország, az ekkor már „hagyományosan" deviáns Románia 198 Külügyi Szemle
