Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: Tanácsadás a két világháború közötti magyar külpolitikában
Pritz Pál dapesten átadott ultimátumot pedig nem volt ember, aki teljesíthette volna. Bárdossy alkata eleve nem olyan volt, hogy döntéseit mások tanácsának mérlegelése alapján hozza meg, következőleg ebben a létfontosságú helyzetben érdemben teljesen feleslegesnek tartotta mások véleményének megismerését. Az Egyesült Államokkal való hadiállapot beálltát nem előzte meg ugyan formálisan ilyen teljesíthetetlen ultimátum, ám a német és olasz követ Bárdossynál történt együttes megjelenése tartalmilag hasonló ultimátumot jelentett. Ezzel Bárdossy miniszterelnöksége is megpecsételődött. Mivel a németek meg voltak elégedve vele, s ahogyan az ügyeket vitte, ezért most a kormányzó nem volt olyan időprésben, mint Teleki Pál halála után. Utódjának, Kállay Miklósnak a kiválasztására a puhatolódzások már 1941 őszén megtörténtek. Először a nagyhatalmú, kormányfőjével alapvetően elégedetlen belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc kereste fel vidéki birtokán Kállay Miklóst, majd ugyanezen célból Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, utóbb Chorin Ferenc, a hazai ipari és bankvilág meghatározó személyisége járt nála, azután a kormánypárt elnöke s két alelnöke is vizitált otthonában. Ok mind azt kérték Kállay Miklóstól, hogy vállalja el a kormányzás akkoron irgalmatlanul nehéz terhét, s azt tanácsolták Horthy Miklósnak, hogy vonja meg a bizalmat attól a Bárdossy Lászlótól, aki elsőrangú diplomata volta ellenére nem tudta megakadályozni, hogy rövid hónapok alatt országa és nemzete ne kerüljön három világhatalommal hadiállapotba.4 A döntést előkészítőknek volt figyelmük arra is: Kállay Miklós miniszterelnökségét ne terheljék meg azzal, hogy ő állapodjon meg a Moszkva alatt elszenvedett súlyos vereség nyomán a jelentős5 katonai részvételt brutálisan követelő német kormánnyal. AII. Magyar Hadsereg frontra küldése a Kállay-kormány időszakában történik ugyan, de a megállapodást magyar részről még Bárdossyval tárgyaltatják le. Miután ez megtörtént, akkor hívatja őt a kormányzó, és szólítja fel lemondásának benyújtására. A távolról visszatekintő, a konkrét helyzet iszonyú súlyától mentes, bár azt a hiteles előadás érdekében utólag átélni törekvő történész elég nagy pontossággal állapíthatja meg, hogy Kállay Miklós (bár nem volt oly művelt, nem volt oly széles látókörű, nem tudott oly briliánsán fogalmazni, mégis) jobb miniszterelnök volt, mint elődje. Az ő kormányfősége idején az ország nem süllyedt el még jobban a háború mocsarában. Nem vezényelt újabb katonákat a szovjet frontra, nem ment bele abba a csapdába, hogy a magyar honvédek a Balkánon megszálló feladatot vállaljanak, nem számolta fel a korlátozott parlamentarizmust, a képviselőket úgy küldte hosszabb szabadságra, hogy azzal alapvetően a nyilas képviselők penetráns tevékenysége alól húzta ki a talajt, ám jottányit sem mozdult el a totalitarizmus irányába, nem korlátozta a korábbinál jobban a sajtó szabadságát, nem akarta a zsidóság sorsát tovább nyomorítani, s nem tiltotta be a Szociáldemokrata Pártot sem. Az is kétségtelen tény, hogy ha Kállay Miklós 1941 őszén számításba jött, akkor fél esztendővel korábban is lehetett volna megbízását mérlegelni. Ám, ha konzekvensek vagyunk korábban mondott szavainkhoz, akkor csak azt mondhatjuk: az utóbbi két 192 Külügyi Szemle
