Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: Tanácsadás a két világháború közötti magyar külpolitikában
Tanácsadás a két világháború közötti magyar külpolitikában hadiállapot ügyében Kállay sem tehetett mást, ekképpen a kérdés arra szűkül le: az ő robusztussága vajon elég lett volna-e a Horthy Miklós akaratával való szembefordulásra? Mivel történész nem téved bele a „mi lett volna" lápvilágába, „csupán" a történelmi helyzetekben - bár korántsem mindig, ám számos esetben mégis - kimutatható lehetőségeket mérlegeli, határozott véleményt ellenben csak akkor mond, ha állítását ellenőrizhető tényekkel tudja alátámasztani. Ez esetben szárazon azt állapíthatja meg, hogy a felvetett kérdés (mai ismereteink birtokában) megválaszolhatatlan. Nehéz helyzetében Kállay a külpolitika formálásában semmit sem kockáztatott, tehát (minden esetleges vitát, kéretlen tanácsot megakadályozandó) kormányában magának tartotta meg a külügyi tárcát. Formailag felajánlotta ugyan Bárdossynak a posztot, de azt a visszautasítás biztos tudatában tette. Ez alkalommal folytatott (egyébként utolsó) beszélgetésükön tanácsnak aligha mondható, ám annál súlyosabb útravalót kapott: „Te katasztrófába viszed az országot. Rólad mindenki tudja, hogy németellenes és angolbarát vagy, és nem vagy antiszemita. Futsz majd az angolok után, de soha nem nyered meg őket, ahogy Bethlen sem tudta, sem senki más. Ok le vannak kötelezve ellenségeinknek, az oroszoknak és a kisantantnak, és soha nem fogják cserbenhagyni őket. Te viszont elveszíted a németek barátságát, és Magyarország magára marad. Azon a tényen, hogy ha a németeket megverik, minket is a vesztesek közé sorolnak, Te úgysem tudsz változtatni. Ez eldőlt már az első világháborúban, és eldőlt Trianonban is." Bárdossy szavai rövid távon is csak részben voltak igazak. Valóban igaza volt abban, hogy Magyarország a németek bukásával magára maradt, pontosabban szólva az angolok nem védték meg az országot Sztálin akaratától. Ez annál is fájdalmasabb, ha tekintetben vesszük, hogy a második világháború alatti angol és amerikai béketervek a térséget illetően abból indultak ki, hogy itt csak akkor lesz tartós béke, ha nem ismétlik meg a trianoni döntést, hanem méltányosabb határokat húznak. Mindennek jegyében északon a határ lényegében az első bécsi döntésnek megfelelően haladt volna, és északon, illetve délen is jelentős korrekciót terveztek. A moszkvai akarat majdani érvényesülése előtt Teheránban nyílt meg az út, ahol eldőlt, hogy a második front megnyitására nem a Balkánon, hanem a távoli Normandiában kerül sor. És hogy miért akarta Sztálin visszaállítani a trianoni határokat? Ebben szerepe lehetett a Kállay-kormánynak, amennyiben nem mérlegelte, hogy a véres partizánháborút vállaló szovjet lakossággal szembeni megszálló feladatok ellátása - másfajta logikát felülírva - negatívabb következményekkel jár, mint a frontvonalon való küzdelem. Molotov már 1943. június elején az angolok tudomására hozta: „a szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekményekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területeken követtek el, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is." Ám a döntő mozzanat minden bizonnyal annak az ősrégi birodalmi hatalomgyakorlási 2009. ősz 193
