Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: Tanácsadás a két világháború közötti magyar külpolitikában
Tanácsadás a két világháború közötti magyar külpolitikában Bárdossy sok mindenben hasonlított a korán elhunyt Csákyra, a hivatalba lépése nyomán nem sokkal később kirobbant jugoszláv válságban azonban semmit sem egyénieskedett, jó munkatársa volt Telekinek, akinek éppen elég gondot okozott Horthy Miklós mérséklése, aki hanyatt-homlok követte volna Hitlert a Jugoszlávia elleni akcióban. Barcza György londoni magyar követ nevezetes április 2-i távirata azonban Teleki számára világossá tette, hogy a Legfelsőbb Honvédelmi Tanácson előző nap kiformált igen körültekintő álláspont végrehajtása is törésre vezet az angolokkal, s ennek nyomán politikája csődjét belátva az öngyilkosságot választotta. Halálával akarta munkatársait és nemzetét felrázni, hogy ne menjenek tovább a végzetbe vezető úton. Bárdossy sokkal nagyobb intellektussal rendelkezett, mintsem hogy ne lássa át a végzetes pisztolylövés értelmét, mégis az elvállalt utódi szerepkörben mindent Teleki április 2. előtti intenciói szerint tett. Cselekedetéről talán csak az általa megkérdezett Rassay Károly próbálta lebeszélni, ellenben a parlament külügyi bizottsága, s benne bizony a jó Bethlen István gróf is támogatta. Ha a történeti anyaggal nem politizálunk, nem kíséreljük meg ilyen vagy olyan ideológiai hadállások erősítésére felhasználni, akkor azt kell mondanunk, hogy a történelemben bizony jöttek (s jöhetnek) olyan helyzetek, amelyek feloldhatatlan ellentmondástól terhesek. Nemzeti alapon álló kormány nem tehette meg, hogy kihasználatlanul hagyja a szerb impérium alól szabaduló délvidéki magyarság anyaországhoz való csatolásának lehetőségét, mikor közben az alternatíva másik ágán az rajzolódott ki, hogy német impérium alá jutnak. Más volt a helyzet a Szovjetunió két hónappal későbbi megtámadásával. Ezt Hitler nem kérte, és főleg nem követelte. Szfinxszerű hallgatásba burkolózott, mert tudta, hogy (a lényegében az ő ajándéka okán) több mint 170 ezer négyzetkilométerre növekedett ország olyan kényszerpályára került, amely révén urai bele fogják vinni a háborúba. Determináció azonban nem volt. Lett volna lehetőség akkor a távolmaradásra, de az elvakult katonai vezetés és az erősen érzelmi alapon mérlegelő kormányzó Bárdossy számára csak az igazodás vagy a lemondás alternatíváját kínálta. És ő annak az oly ismert (és oly sokszor hamis) képletnek alapján, amely szerint maradnom kell, mert helyettem csak rosszabb jöhet, nem állt fel székéből. Ezzel nem csupán a saját halálos ítéletét írta alá3 (amelyet majd 1946. január elején hajtanak végre), hanem az országot is arra a lejtőre állította, amelyen már sem az Anglia, sem az Amerikai Egyesült Államokkal való fél esztendővel későbbi hadiállapotot nem lehetett elkerülni. Érdemi tanácskozás egyik esetben sem történt. Sőt még a kormányzóval is felcserélődtek a szerepek. Bár ezek a sors ujja alatt vitt szerepek (ha a mindig lehetséges visszavonulást nem tekintjük) valóban nem kínáltak alternatívát. Hiszen az Angliával szembeni hadiállapotra már úgy került sor, hogy Sztálin követelésével szemben - bizonyos ideig tanúsított késlekedés után - Churchill nem látott kitérésre lehetőséget. A Bu2009. ősz 191
