Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: Tanácsadás a két világháború közötti magyar külpolitikában
Tanácsadás a két világháború közötti magyar külpolitikában csak igen kis számban jutottak álláshoz. A mindenkori miniszterelnök számára ellenben ez potenciálisan magában hordozta elgondolásai fékezésének-meghiúsításának a veszélyét. Bethlen ez ellen úgy védekezett, hogy a minisztérium élére nem szakmabéli politikusokat állított, akiknek a végrehajtás volt a feladatuk. Annak érdekében, hogy a minisztérium még biztosabban a kezében legyen, a főtitkári posztra unokatestvérét, Khuen-Héderváry Sándort állította. És Bethlen még így sem volt teljes biztonságban. Bizonyítja ezt az alábbi eset. A (kül)politika és a közvélemény döntő többségében egység volt a Szent István-i Magyarország visszaállításának programjában. Ám míg a (kül)politika intézői nagyjából egységesek voltak abban, hogy a gyenge, saját határainak (támadás esetén történő) megvédelmezésére is képtelen ország csak nagyhatalmi segítség esetén remélhet sikert, addig a kurucos közvélemény a magyar-jugoszláv kiegyezéstől remélt legalább a Délvidéken területi sikert. Bármennyire is irreális volt ez az elgondolás, itthon nagy erők szorgalmazták (köztük az igencsak befolyásos fajvédők, így Gömbös Gyula is) a jugoszláv irányba való aktív külpolitikát. Vannak jelek arra, hogy 1926-ban maga Bethlen is látott ebben fantáziát. O ellenben reálpolitikus volt, s tudta, hogy ellentételezés nélkül nincs megállapodás, tehát úgy vélte, hogy Belgrádtól éppen nem szabad területet követelni, hanem a délvidéki magyarságról való lemondásért cserében remélte a szerbek megnyerését és ekképpen a kisantant felrobbantását. Tény, hogy Horthy Miklós nevezetes 1926. augusztusi mohácsi beszéde nemhogy nem segítette, hanem akadályozta a megbékélést (a Külügyminisztérium korifeusai minden bizonnyal ezért mondatták el azt a kormányzóval), majd szeptemberben éppen a rokon Khuen-Héderváry fejti ki Bethlen számára terjedelmes levélben a magyar-jugoszláv megállapodás lehetetlenségét. Az 1932-ben miniszterelnöki székbe emelkedő Gömbös Gyula számára az ekkoriban ismét hü baráttá váló Kozma Miklós ajánlotta Kánya Kálmánt külügyminiszternek. A saját személyi varázsát sokszor eredménnyel kamatoztató, s ezért azt túlbecsülő Gömbös abban a reményben fogadta el a tanácsot, hogy olyan karrierdiplomatát állít a Dísz tér (az akkori Külügyminisztérium) élére, aki mesteri módon fogja elgondolásait keresztülvinni. A színvonal dolgában a kormányfő nem is tévedett, Kánya majd egészen 1938 őszéig marad hivatalában, ám a lojális végrehajtást illetően annál inkább oka volt a csalódásra. Leglátványosabb összecsapásukra 1935-ben került sor, amikor a Nemzetek Szövetségében London Mussolini országát - etiópiai agressziója okán - gazdasági embargóval akarta sújtani. Gömbös elképzelhetetlennek tartotta az igenlő szavazást, tehát Róma cserbenhagyását. Kánya ellenben hideg racionalizmussal a brit érdeket tartotta szem előtt (ennek is megvolt természetesen a magyar érdekekből levezethető magyarázata, mert 1919-től Magyarország vad ellenségeivel szemben mindig érezhette az angolok ha nem is baráti, ám a magyar érdekeket lehetőség szerint mérlegelő magatartását). Az elfajult vitában a kormányzó salamoni döntést hozott: Kánya a posztján maradhatott, Genfben pedig tartózkodó lapot kellett leadni. 2009. ősz 189
