Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: Tanácsadás a két világháború közötti magyar külpolitikában
Pritz Pál zót tájékoztatta a (mai napig tisztázatlan) kassai provokáció tényéről, akkor Horthy nem várta meg a minisztertanács állásfoglalását, hanem döntött. A magyar politika egyébként ezen eset előtt alig több mint két hónappal rezzenéstelenül tűrte, hogy az angolok által támogatott jugoszláv légierő Kassánál összehasonlíthatatlanul durvábban provokáljon, Szegedet, Pécset, Villányt bombázta, a magyar légierő ellenséges gépet is lelőtt, mégis megvárta, amíg az „önálló" Horvátország kikiáltása révén a délszláv állam szétesett, s csak akkor indult el a magyar honvédség a Délvidék elfoglalására. Aztán amikor 1943 tavaszán a Klessheimbe kéretett kormányzónak Hitler nem tanácsolja, hanem kifejezetten követeli tőle az angolszász hatalmaknál a békefeltételekről tájékozódni akaró Kállay Miklós menesztését, akkor a tárgyalás egy oldottabb pillanatában Horthy azzal a használhatatlan tanácsával ejti ámulatba a Führert, hogy a német tengeralattjárók a vizet a felszínen hasítva sárkányrepülőn a horizontot kémlelő személyekkel figyeljék az ellenség hadmozdulatait, és csak veszély esetén süllyedjenek a mélybe. Amikor pedig már a magyar haza süllyedt a mélybe, 1944 őszén a kormányzó (egyébként nem éppen alaptalanul) oly mértékben bizalmatlan a környezetével szemben, hogy jószerével csak fiától és özvegy menyétől kér tanácsot a háborúból való kiugrás kivitelezésére, s mindebből következőleg az október 15-én délelőtt tartott koronatanács után a moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokról és megállapodásról mit sem tudó külügyminisztere, Hennyey Gusztáv magát és hazáját lejáratva a svéd és a török követet kéri: kormányaik a nagyhatalmakhoz továbbítsák hazája fegyverszüneti kérelmét, hiszen az említett diplomaták tudták azt, amit először Hennyeynek kellett volna tudnia. A mindenkori miniszterelnöknek természetesen mindig nagy szerepe jut a külpolitikai döntések meghozatalában. Első számú tanácsadója értelemszerűen a külügyminiszter volt. A tíz éven át kormányzó Bethlen István nyugodt lehetett ugyan abban a tekintetben, hogy a külügyi apparátus révén olyan szakértő testületre támaszkodhat, amely kellő szakmai segítséget nyújt számára a győztesek Európájába történő beilleszkedésben, tehát megfelelően segíti az egyáltalán nem súlytalan, s ugyanakkor a beilleszkedés szükségességét csak nagyon-nagyon nehezen elfogadó közvélemény nyomásával szemben. Az apparátus effajta megbízhatóságát több ok garantálta. Az egyik az volt, hogy az 1918 őszétől kiépülő magyar külügyi szolgálat kulcspozícióit zömmel azok foglalták el, akik 1918 előtt a közös külügyi szolgálatban tevékenykedtek, tehát akik a kis magyar-nagy magyar (másként fogalmazva kuruc-labanc) vitában egyértelműen az utóbbiak táborát erősítették. A másik az apparátus szerény létszámából adódó átláthatósága volt. A minisztérium összlétszáma háromszáz körül mozgott, a fogalmazási tisztviselők száma ennek a felét sem adta ki, a kifejezetten politikai ügyeket intézők számát két kézen meg lehetett számolni. A két háború közötti magyar külügyi szolgálat a karrierdiplomaták világa volt, a politikai zsákmányszerzés gyakorlata itt nem volt tapasztalható, nem szakmabéliek 188 Külügyi Szemle
