Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Tóth Imre: Variációk konfliktuskezelésre. Bonn, Berlin és Budapest diplomáciai erőfeszítései a keletnémet menekültkérdés megoldására, 1989
Tóth Imre A közvetlen előzmények A Német Demokratikus Köztársaság negyvenéves létezésének végjátékát a keletnémet lakosság tömeges elvándorlása kísérte. 1988-89-ben NDK-állampolgárok özönlötték el a Német Szövetségi Köztársaság prágai, varsói nagykövetségét, kelet-berlini állandó képviseletét, sőt az ottani dán és amerikai nagykövetséget is. A legnagyobb menekültáradat azonban Magyarországot érte 1989 tavaszától. Ebben jelentős szerepet játszott, hogy a külvilág szemében a valóságosnál is idealizáltabb kép alakult ki a Budapesten zajló átalakulási folyamatokról. Ezt tovább színezte, hogy 1989. május 2-án megkezdődött a hidegháborús vasfüggöny rendszer felszámolása az osztrák-magyar határon, valamint hogy Magyarország - a Varsói Szerződés államai között elsőként -1989. március 14-én aláírta a menekültek helyzetére vonatkozó genfi egyezményt, amelyet rövidesen ki is hirdetett.3 A tény hatására széltében-hosszában terjedtek olyan téves információk, amelyek szerint az osztrák területek egy könnyed sétával elérhetők a menekülőknek. A hírek hatásaként ráadásul a Német Demokratikus Köztársaságból távozni szándékozók körében megnőtt az aggodalom, hogy a változásokat dermedt értetlenséggel figyelő kelet-berlini párt- és állami vezetés drasztikusan korlátozza a Magyarországra történő beutazásokat, s így elvágja őket a menekülés lehetőségétől. A követségi menekültek egyedi eseteit addig a keletnémet kormány megbízottja, Wolfgang Vogel igyekezett folyamatosan és lehetőleg feltűnés nélkül kezelni.4 Ez a fajta ügykezelés azonban egy bizonyos ponton és tömegen túl már nem hozhatott megoldást a problémára. Az események leginkább Magyarországon, illetve Budapesten haladták túl a diszkrét intézkedések szintjét. Az ad hoc jellegű beavatkozásokon túlmenően éppen ezért mindhárom érdekelt ország vezetésének kézzelfogható koncepciókat kellett kidolgoznia a válság megoldására. Ez utóbbi folyamatok azonban a legritkább esetben érleltek egymással összecsengő gondolatokat. Párhuzamos kísérletek a válság enyhítésére Az egyetlen, amiben kezdettől fogva valamennyi érintett fél egyetértett (kivéve persze az áttelepülésre váró keletnémeteket), az volt, hogy a menekülés nem jelent megoldást az NDK belső problémáinak - közöttük a társadalmi elégedetlenségből adódó helyzetnek - a kezelésére. Ez a Német Demokratikus Köztársaság és Magyarország részéről könnyen érthető volt, ám ugyanezt az álláspontot képviselték az NSZK politikai színpadának szereplői is. A kancellári hivatal vezetője, Walter Priesnitz államtitkár ennek hangot adott a német sajtó nyilvánossága előtt, amikor kijelentette, hogy az embereknek lehetőség szerint ott kell maradniuk, ahol vannak, hogy az újraegyesülés ne az NSZK-ban következzék be.5 Hasonlóan nyilatkozott a tekintélyes Hans-Joachim 160 Külügyi Szemle
