Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - ELMÉLET - Szörényi András: Smart power, avagy az év "felfedezése"
Szörényi András komplex problémával néz szembe, amikor egyszerre próbálja segíteni az Egyesült Államokat a terrorizmus elleni küzdelemben, és kezelni a választók Amerika-ellenes érzelmeit. (...) Japán esetében az Egyesült Államok széles elfogadottsága a közvélemény szemében hozzájárult ahhoz, hogy a hatalmon lévő elitek mindig folytassák az együttműködést az Egyesült Államokkal."19 A koalícióépítésnek, illetve a nemzetközi szervezetek kereteiben való együttműködésnek kézzelfogható haszna is van: egyrészt a terhek megosztása lehetővé válik, így a hatalmi mix katonai és gazdasági összetevői kedvezőbben alakíthatók, másrészt a morális elfogadottság is erősebb nemzetközi szinten, ami a vonzás hatalmát tovább erősíti. Az így kialakuló okos hatalom lényegesen nagyobb befolyásolási képességet eredményez. A smart power alkalmazhatóságával szemben több kritika is megfogalmazódik. Mindenekelőtt az, hogy nincs objektív mértéke a sofi és hard power elemek megfelelő kombinációjának. Nehezen igazolható egyrészt, hogy az adott helyzetben vagy adott kérdésben egyik kombináció jobb-e, mint a másik; másrészt hogy a vonzás hatalmának alkalmazása nélkül rosszabb lenne a probléma megoldásának kimenetele. A klasszikus vesztfáliai felfogás szempontjából vizsgálva az okos hatalom fontos negatívuma, hogy alkotóelemeinek csak bizonyos részeit képesek az államok ellenőrizni. A nem állami szereplők, különösen a média tevékenységén keresztül a demokratikus berendezkedésű országok kormányai nem képesek kontrollálni, de sok esetben még csak befolyásolni, számukra kedvező irányba terelni sem. A nemzetközi intézmények működését sem képes egy-egy ország kizárólag a saját igényei szerint alakítani. Korábban a katonai képességet (hard power) tekintették kizárólagos állami monopóliumnak, és a hagyományos fegyveres konfliktusokban lehetett nagy biztonsággal következtetéseket levonni azok kimenetelére a mérhető katonai képességek ismeretében. Mára azonban ez a hatalomtípus is kis mértékben relativizálódott. Igaz ugyan, hogy az erőszak monopóliuma, és így a katonai eszközök használata, legálisan továbbra is csak az államokat illeti meg, de bizonyos nem állami szereplők aszimmetrikus hadviseléshez szükséges de facto harcászati képessége növekedett. A hidegháborús szembenállás felszámolása után pedig az aszimmetrikus hadviselés került a nemzetközi konfliktusok homlokterébe. A smart power kritikájaként kétségkívül fel lehet hozni azt is, hogy a szövetségi rendszerekre és nemzetközi szervezetekre alapozott érdekérvényesítés szükségszerűen bizonyos fokú kiszolgáltatottsággal is jár. A konszenzuskeresés során a már eredményes és még elfogadható megoldásokat kell megtalálni, ami lényegesen leszűkítheti az adott szereplők mozgásterét. Ugyancsak vitathatatlan, hogy a soft power elemek mindig hosszabb távon hoznak eredményt, gyakran indirekt módon működnek, és az adott helyzetben nem minden esetben változtathatók meg. Ráadásul sokkal rövidebb idő alatt lerombolhatok, mint amennyi idő alatt létrejönnek. Meglétük erősíti a hatalmi mixet, de mint láttuk, hozzáadott értékét legfőképpen a hiányuk esetén felmerülő költségekkel tudjuk kézzelfoghatóvá tenni. 156 Külügyi Szemle