Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - NÉMETORSZÁG - Masát András: Régi és új pozíciók a magyar kultúra németországi megjelenésében: 1989-2009
Régi és új pozíciók a magyar kultúra németországi megjelenésében: 1989-2009 kintést nyújtani. A 3.0-s csarnok Frankfurtban mintegy 5300 négyzetméteres területével egyfajta információs centrumként is működött, amely a magyar irodalmon és a nemzeti könyvkiadás történetén túl a magyar művészetbe és tudományosságba is bepillantást kínált, például azáltal, hogy tizenkét kiemelkedő magyar tudós és művész szobra volt látható; így a zenét Bartók Béla, az irodalmat József Attila, az orvostudományt Semmelweis Ignác képviselte. Az úgynevezett „zeneszóba" mellett külön hangversenyprogram készült; a frankfurti filmmúzeum pedig már 1999 májusától elkezdett magyar filmeket válogatni. A magyar képzőművészetet a Schirn Kunsthallébm ismerhették meg a látogatók: az Esterházy-gyűjteményt a Szépművészeti Múzeum, Rippl-Rónai képeit pedig a Nemzeti Galéria bocsátotta rendelkezésre. Mire törekedtek a kormányzati szervek és a szervezők? Milyen célokkal indult a könyvvásár? A cél nyilvánvalóan a magyar irodalom német nyelven hozzáférhető kínálatának növelése és kiszélesítése volt. A közvetlen előkészületek - vezetői cserékkel, koncepcióvitákkal tarkítva - mintegy három évig tartottak, de ennél sokkal fontosabb, hogy a „befogadó talaj" elő volt készítve. Egyrészt a DAAD-nak a magyarok számára is már korábban elindított berlini művészprogramja által, amelynek keretében Mészöly Miklós, majd legnevesebb íróink, költőink egyéves alkotói ösztöndíjban részesültek, és kapcsolatot alakíthattak ki német kiadókkal, könyvterjesztőkkel, fordítókkal (ez a program lényeges részét képezte); így számolhattunk a kortárs magyar irodalom egyfajta (el)ismertségével. Felnőtt egy új generáció, amely a „keleti", relatív bezártságot már inkább csak nyelvi bezártságnak élte meg. Ebben a generációban nemcsak művészeink, hanem a fordítók is egyre fontosabb szerephez jutottak. Másrészt a német nyelvterület, azaz a németre való lefordít(tat)ás hagyományosan az első és legszükségesebb lépcső a külföldön való ismertséghez, ugródeszka a világhírnévhez. Számos nagynevű előd - a 19. századi fordítótól, Kertbeny Károlytól a Collegium Hungaricum első igazgatóján, Gragger Roberten vagy az irodalmár és mecénás Flatvany Lajoson keresztül egészen Keresztury Dezsőig (de említhetjük például Déry Tibort és Balázs Bélát is) - tudta, hogy a német nyelv nemcsak lehetőség az európai áramlatokba való bekapcsolódásra, hanem „piacképessé" is teszi a lefordított írókat és költőket. „Nekünk ma Berlin a mi Párizsunk: egy város, amelynek még eddig nem volt szerepe a magyar művelődés történetében. A Spree a mi Szajnánk" - írta Komlós Aladár 1923-ban.4 Ez a főképp a két világháború közti intenzív szakasz, amelyben a magyar színészek, filmcsillagok is jelentős szerepet kaptak, szakad meg 1933-ban, illetve a második világháborúban, majd ezt követően a kettészakadt Németországban. A régi pozíciók 1999-re újra megerősödtek: ismét szélesebb az az út, amelyen mind intenzívebb az átjárás a két irodalom között. Ez a fent említett, megváltozott politikai- intézményi keretek és a tradíciók mellett ismét az új keletű írói kapcsolatoknak is köszönhető. Nézzünk néhány példát: későbbi Nobel-díjasunk, Kertész Imre 1997-ben a lipcsei könyvvásár nagy díját kapja meg az európai megértés érdekében kifejtett irodal2009. ősz 91
