Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Szabó Márk: Egy kritikus kézikönyv
Könyvekről voltak elfoglalva. Erre azért is szükség van, mert valójában innen, a neokonzervatívok világképéből kiindulva lehet megérteni mindazt, ami a külpolitika egyes - mégoly vitatott - elemeiben később visszaköszön, mind az „elsőgenerációs", tehát a hidegháborús, mind az 1989 utáni neokonok okfejtéseiben és állásfoglalásaiban. Francis Fukuyama szerint a neokonzervatívokat a kezdetektől fogva „masszív an- tikommunizmus" jellemezte (Fukuyama, 2006: 15. o.) - ez az „alapállás" önmagában ragadja meg mindazt, amire a teljes eszmerendszer végül felépült. Az antikommu- nizmus ugyanis egyszerre bír bel- és külpolitikai, morális és közgazdasági jelentés- tartalommal, valamint ezekből fakadó következményekkel.1 Az antikommunizmus ugyanis magába foglalta a sztálinizmussal - egyben minden totalitarizmussal - szembeni elvi alapállást, a bűn relativizálásának elutasítását, továbbá a haladó szellemiségű baloldal új társadalmi mozgalmainak és az ellenkultúrának antitézisét. Ugyanebből fakadt a neokonzervatívok demokráciavédelme is, vagyis az a straussiánus ihletésű meggyőződés, hogy akár belső, akár külső fenyegetés esetén az amerikai alkotmányos intézményrendszer melletti kiállás morális kötelesség. Ugyanerre vezethető vissza a neokonzervatívok által vallott anti-egalitarianizmus, ami széles körű következtetések levonására alkalmas. Nem utolsósorban pedig az antikommunizmus segít megmagyarázni azt is, mi tette sajátossá, minden korábbi elnök külpolitikájától gyökeresen eltérővé, és ezzel összefüggésben egyben sikeressé az Egyesült Államok nemzetközi szerep- vállalását a Reagan-érában, a hidegháború utolsó szakaszában. Békés Márton elvi-filozófiai alapvetései is ugyanezt a gondolkodásmódot tükrözik. Szerinte az amerikai neokonzervativizmus által végrehajtott „három nagy ellenforradalmi aktus" (Békés, 2008b: 139. o.) egyrészt az ellenkultúra, a relativizmus és posztmodem nihilizmus elleni következetes fellépésben, másrészt a kapitalizmus etikájának megvédésében, végül pedig a külpolitika győztes hidegháborús stratégiává változtatásában ragadható meg. Ez az önmagában is nehezen túlbecsülhető eredmény azt is jelentette, hogy a neokonzervatívoknak mindössze néhány évtized leforgása alatt sikerült rácáfolniuk Lionel Trilling 1950-ben megfogalmazott meglehetősen pesszimista hangvételű megállapítására, mely szerint az Egyesült Államokban a liberalizmus „nemcsak a domináns, hanem az egyetlen intellektuális tradíció" (idézi Micklethwait and Woolridge, 2004:43. o.). A kisiklás természetrajza A neokonzervatívok tehát az 1980-as évekre elérték, amit lehetett: koherens, az amerikai politikai gondolkodás addigi főáramától különböző, újszerű eszmerendszerrel, az ehhez szükséges háttérintézményekkel és a döntéshozatalban részt venni kész politikusokkal sikeresen juttatták kifejezésre érdekeiket, váltak kezdeményezőkké és az amerikai politikai diskurzus megkerülhetetlen szereplőivé. Az újdonság, az újszerűség és az ezzel együtt járó, olykor konfrontativ fellépés a neokonzervatív belpolitikában is tetten érhető volt, leginkább azonban mégis a külpolitika, az államközi kapcsolatok szférájában jelent 238 Külügyi Szemle
