Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Szabó Márk: Egy kritikus kézikönyv
Könyvekről meg legmarkánsabban, egyben máig legvitatottabb módon. Békés könyve ezen a ponton vált irányt: egy korábban megjelent írásának megállapításaival (Békés, 2008a) egybecsengően ugyanis a szerző, félretéve az eszmetörténeti és politikai filozófiai részeknél következetesen képviselt elemzői attitűdöt, ezúttal kendőzés nélkül fogalmazza meg véleményét arról, miért is van szüksége az Egyesült Államoknak, az amerikai konzervativizmusnak és a világnak a neokonzervatívok utáni új konzervativizmusra. „Az ötödik korszak, amely a neokonzervativizmus kisiklásának ideje is egyúttal, a posztbipoláris világrend felbomlásától számítandó, és nagyon korai volna bármit is megállapítani a végével, de kimenetelével kapcsolatban is. Nagyon valószínű azonban, hogy az amerikai konzervativizmus ma ismét korszakhatárhoz érkezett, amelyben nagy szerepe van a neokonzervativizmus domináns meggyőződéssé és hamarosan kisiklott ideológiává válásának" - írja (Békés, 2008b: 244. o.). Megállapítása jól rímel korábbi cikkére, melyben a posztbipoláris neokonzervativizmus „forradalmi tendenciáját" elemezve arra a következtetésre jut: annak demokráciaterjesztő idealizmusa „már a bolsevizmussal rokon vonás" (Békés, 2008a: 78. o.). Hogy megértsük, a szerző honnan jutott erre a sarkos végkövetkeztetésre, érdemes röviden felvázolni a neokonzervatívok külpolitikai programját, azt elhelyezni a nemzetközi kapcsolatok elméletében, és megvilágítani: milyen környezetben jelent meg a hidegháború utolsó évtizedében, a berlini fal leomlása és a World Trade Center elleni terrortámadások közti intervallumban (11/09-09/11), majd pedig szeptember 11. után. Ez a három szakasz ugyanis a nemzetközi kapcsolatok újkori történetének merőben eltérő fázisainak feleltethető meg, vagyis a változás kényszerét jelentette minden, a nemzetközi rendszerben megjelenő szereplő, így az Egyesült Államok számára is. A neokonzervatívok újszerűsége éppen abban rejlett, hogy mindhárom korszakban saját vízióval és ahhoz társított külpolitikai napirenddel tudtak a nyilvánosság elé lépni. Reagan elnöksége alatt kulcsszerepet vállaltak az elnök nevével fémjelzett doktrína gyakorlatba történő átültetésében, az 1990-es években elsők között írták le, hogy a bipolaritás megszűnése történelmi pillanat az Egyesült Államok számára, legvitatottabb szerepvállalásukként pedig szeptember 11. után szintén ők fogalmazták meg a nemzetközi kapcsolatok és a nemzetközi jog addigi paradigmája komplett lecserélésének szükségességét. A három, egyébként merőben eltérő korszakon átívelő neokonzervatív külpolitika lényege úgy fogalmazható meg: Washington és az egész nemzetközi közössége érdeke azt kívánja, hogy Amerika jelen legyen a világban, akár katonai erejére támaszkodva is. Irving Kristol - a Békés által következetesen bírált „új" neokonzervatív William Kristol édesapja - úgy fogalmazott: bár „nincsenek a külpolitikára vonatkozó neokonzervatív hittételek, csupán a történelmi tapasztalatokra támaszkodó attitűdről lehet beszélni", maga is megemlít négy elemet, amelyek valamilyen formában rendre visszaköszönnek (Kristol, 2003:168. o.). Ezek az amerikai patriotizmus, a nemzetközi szervezetekkel szembeni szkepticizmus, a „barát" és „ellenség" mindenkori megkülönböztetése, valamint a nemzeti érdek földrajzi kategóriákon, vagyis az államhatárokon túlmutató érvénye2009. nyár 239
