Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Wintermantel Péter: A magyar-japán diplomáciai kapcsolatok felújításának története (1945-1959)
Wintermantel Péter cok 1945. áprilisi befejezése hónapokkal megelőzte még a Japánnak szóló szovjet hadüzenetet, az 1944 decemberében megalakult debreceni Ideiglenes Kormány nem üzent hadat korábbi szövetségesének.2 Tekintettel arra, hogy ebben a helyzetben nem került sor a két ország között a diplomáciai kapcsolatok tényleges megszakítására, nemzetközi jogi szempontból a magyar-japán diplomáciai kapcsolatok az 1945-1959 közötti másfél évtizedben sem szakadtak meg, még ha lényegében minden szinten - politikai, gazdasági, illetve kulturális téren is - egyaránt szüneteltek. A kétoldalú kapcsolatok beindulásának első szórványos jelei a formailag az amerikai megszállás végét jelentő és Japán szuverenitását (legalábbis a nyugati blokkban és a harmadik világban) visszaállító San Franciscó-i békeszerződés létrejöttét követően kezdtek mutatkozni. Japán a békeszerződés 1952. áprilisi hatályba lépése után kezdte meg rohamléptekben újból elfoglalni helyét a nemzetközi színtéren: öt év leforgása alatt több mint hetven országgal vette fel, illetve állította helyre a diplomáciai kapcsolatokat.3 Tekintettel azonban arra, hogy a San Franciscó-i konferencián részt vevő szovjet, csehszlovák és lengyel delegációk végül nem írták alá és nem ismerték el a békeszerződést, (a Kínai Népköztársaságot eleve meg sem hívták a konferenciára), a kommunista tömb országai közül ekkor még csak egyedül Jugoszlávia állította helyre 1952 áprilisában a diplomáciai kapcsolatait Japánnal. A „különbékét" elutasító szovjet álláspont egyértelmű üzenet volt a magyar diplomáciának is, s amelyik magyar kiküldött „nem érzett rá" magától a Japánnal szemben tanúsítandó helyes (tudniillik hűvös) magatartásra, azt Budapestről határozottan „helyretették". így járt például Kálló Iván római követ, akihez 1952 júniusában az utolsó budapesti japán ügyvivő 1945-ben Magyarországon hátrahagyott magyar feleségének és kislányuknak kivándorlása ügyében informálódva, vagyis lényegében egy magánjellegű kéréssel fordult a vatikáni japán ügyvivő. A magyar diplomatát először még csak finoman figyelmeztették Budapestről, hogy „a konkrét ügy elintézésén kívül más kapcsolatot a japán ügyvivővel ne tartson, miután Japánnal nincsen diplomáciai kapcsolatunk és ennek oka, mint ahogy Követ elvtárs tudja, politikai jellegű”. Mikor azonban legközelebb a japán misszióvezető - csak úgy mellesleg - a demokratikus országokkal történő kapcsolatfelvétel lehetőségéről puhatolózott magyar partnerénél, a felvetés elől amúgy semlegesen és diplomatikusan kitérő magyar követet a Külügyminisztérium indulatosan kioktatta „az incidens" miatt.4 Mivel semmi nyoma nincs annak, hogy erre a puhatolózásra a japán fél a későbbiekben valaha visszatért volna, úgy vélhetjük, hogy ez az 1952-es közjáték nem volt több a japán diplomata spontán, egyéni akciójánál. A kifelé elzárkózó magatartást tanúsító magyar diplomácia ugyanakkor már 1952-től kezdett a korábbinál nagyobb figyelmet fordítani Japánra. A Távol-keleti Népi Demokratikus Osztály vezetője 1951 végén konstatálta, hogy „a minisztériumban lényegében Japánnal senki nem foglalkozik".5 Kezdeményezésére 1952 szeptemberében megalakult - az immár Távol-keleti Osztályra átkeresztelt egység keretein belül - az önálló japán referatúra. 118 Külügyi Szemle
