Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - NATO - Türke András István: De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009)
De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009) vonakodó partnereikkel többé-kevésbé a NATO kizárólag európai alternatíváját próbálják meg felépíteni, hanem úgy is, ha Franciaország aktívabban vesz részt a NATO európai tevékenységében, és ezáltal nagyobb beleszóláshoz jut az európai ügyekben és a szövetség reformjaiban is, és mindezt úgy, hogy a britek félelmeit is sikerül elaltatnia. Legalábbis a chiraci kísérlet lényege ebben foglalható össze. Párizs legfőbb célja tehát az európai pillér megerősítése, láthatóvá tétele lett, egy európai védelmi identitás megteremtésével a szövetség keretein belül. Az európai karakternek markáns megjelenést kell biztosítani a szervezeti egységekben és a parancsnoki szervezetben is. Mivel a britek már az 1980-as években hasonló alternatívát szögeztek az akkori francia javaslatokkal szemben, a franciák az ő támogatásukkal is kalkuláltak. A NATO-nak, mivel stricto sensu nem rendelkezik hadsereggel, parancsnoki rendszere és intézményei jelentik állandó keretét. Chirac tervei átgondolt rendszerbe illeszkedtek, katonai szakértőkkel egyeztetett, világosan megfogalmazott rövid és hosszú távú célokkal, francia tárgyalási alappal, ami - mint azt látni fogjuk - nemigen mondható el a Sarkozy elnök által 2009-ben megtett politikai lépésről. A NATO erőit a tagállamok delegálják, és a korabeli CJTF/GFIM koncepció problémája a felderítő, logisztikai és szállítóeszközök hiányosságai voltak. Az 1996. júniusi berlini csúcs tette lehetővé az európai erők számára a NATO (értsd: lényegében amerikai) eszközök felhasználását. Megoldódott tehát a kör négyszögesítése: az amerikai „hátszél" a NATO felől helyettesíthető a WEU-val is, ugyanakkor mégis lehetővé vált a hiányzó eszközpark, tervezési kapacitások és parancsnoki rendszer stb. amerikai forrásokból való kölcsönzése „tisztán európai" hadműveletekhez. A berlini csúcson pontosították a NATO által a WEU-nak adott támogatás részleteit (ezeket egyébként már a NATO 1991-es doktrínája és az 1994-es brüsszeli jelentés is felvetette). A koncepció nehézkességét az ESDP CONCORDIA és az ALTHEA misszióinak ambivalens tapasztalatai bizonyítják.43 Chirac elnök konkrét törekvései a NATO parancsnoki rendszerének megreformálására erősen emlékeztetnek az EVK és a Fouchet-terv törekvéseire, de az 1950-es és 1960-as években nem valósultak meg azok az európai (főként francia) törekvések, hogy az észak-atlanti szövetség legfelsőbb parancsnokságában megfelelően biztosítsák az európai jelenlétet. Ekkor a NATO felépítése még a következőképpen festett: két stratégiai főparancsnoksággal a SACLANT-tal (atlanti főparancsnokság, Virginia, USA) és a SHAPE-pel (európai főparancsnokság, Mons, Belgium) rendelkezett. A SHAPE-nek is amerikai tábornok állt az élén (SACEUR) mely európai helyettessel (D-SACEUR) rendelkezett. A D-SACEUR volt a WEU-hadműveletek vezérkari főnöke. 1997-ben a NATO három regionális parancsnoksága a következő egységekből állt: AFNORTHWEST (Hygh Wycomb, Nagy-Britannia), AFCENT (Brunssum, Hollandia) és AFSOUTH (Nápoly, Olaszország). A két elsőt európaiak irányították, azonban a harmadikat, mely a nukleáris fegyverekkel felszerelt VI. amerikai flotta tevékenységet koordinálta, mindig ame2009. nyár 79
