Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - NATO - Türke András István: De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009)
Türke András István Franciaország és a NATO közeledése Chirac első elnöki periódusának elején (1995-1997) A korábbiakban áttekintettük a NATO és Franciaország közötti kapcsolatok egyezmények általi alakulását a Biard-Schulze-egyezményig (1978). E téren a vezérfonalat csak az 1990- es években, a hidegháború befejeződése által teremtett új környezetben tudjuk újra felvenni: egy évvel az EUROCOPRS felállítása (1992) után, 1993. január 21-én, újabb egyezmény született a francia erők vezérkari főnöke, a Bundeswehr Generalinspektora és a SACEUR között. E szerződés szerint 1966 óta először vált lehetővé, írásban is lefektetve, hogy francia fegyveres erők egységeit a NATO hadműveleti parancsnoksága alá helyezzék abban a hipotetikus esetben, ha a szövetség egyik tagját támadás érné (casus foederis). Tegyük hozzá: erre ekkor lényegesen kevesebb esély volt a VSZ felbomlása után, mint az 1960-as években. A kapcsolatok ezután Chirac elnökké választásával hamar új fázisba léptek, és úgy tűnt a „Védelmi Európa" (Europe de la défense) zászlóra tűzésével Chirac Franciaország közelítésével nyitja meg majd a NATO bővítések előfázisát. 1995. december 5-én Hervé de Charette francia külügyminiszter bejelentette az Észak-atlanti Tanács ülésén, hogy Franciaország a jövőben rendszeresen részt vesz a védelmi miniszterek találkozóin, valamint a NATO Katonai Bizottságának ülésein, és kész kapcsolatai javítására a SHAPE-pel és az alárendelt parancsnokságokkal. Mi állt e változás hátterében? A védelmi Fehér könyv (1994) új irányelvei következtében Franciaország megszüntette a sorozási rendszert, és professzionális hadsereg kiépítésébe kezdett (1996) a brit minta alapján. Rájöttek, hogy még mindig elég nagyok a lemaradásaik a kulcsterületeken, és a hiányokat - ideiglenesen és hosszabb távon is - legcélszerűbb a szövetségesekre támaszkodva orvosolni. Úgy tűnt, a NATO átalakulását Franciaország belülről tudná a leginkább „meghackelni", ezért stratégiai cél lett a szövetségesekkel való, angolszászok által dominált koalíciókban való növekvő részvétel, mely a katonák angoltanítását vonta maga után. (Műveleti szinten azóta is zökkenőmentes a francia-NATO együttműködés.) Az együttműködés ráirányította a figyelmet arra, hogy kémműholdak, speciális erők és megfelelő szállítóeszközök nélkül a franciák lemaradásai még mindig jelentősek. A Plan Artnées 2000 terv fontos reformokat javasolt a parancsnoki rendszer területén is, valamint egy új hadműveleti parancsnokság felállítását helyezte kilátásba, ennek céljaként nemzeti vagy nemzetközi erők irányítását jelölték meg adott tengerentúli területeken. A hiányok leküzdésének és a francia erők szerepe újrafogalmazásának három legfőbb állomása az 1996-os nürnbergi francia-német nyilatkozat, az 1996-os berlini csúcs (NATO- eszközök az európai CJTF/GFIM [Többnemzetiségű Több-/Összhaderőnemi Harci Kötelék] számára) és 1998-ban a Saint Maló-i brit-francia nyilatkozat, az ESDP (közös európai biztonsági és védelmi politika) kezdete. Úgy tűnt, a franciák Chirac első elnökségi periódusának kezdetére értették csak meg, hogy a „kevesebb amerikait Európában" célért nemcsak úgy lehet küzdeni, ha 78 Külügyi Szemle
